Pecsét a fehér ruhán

Jézus ezt mondta neki: Aki megfürdött, nincs más mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta.

Jn 13,10

Ez pedig azaz üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nek­tek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a vi­lágosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, ak­kor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igaz­ság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűnein­ket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg ben­nünk az ő igéje.

Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.

iJn 1,5-2,2

Mindenható Istenünk, magasztalunk, mert te világosságban vagy, és éppen a te közeledben látjuk, hogy mennyi bennünk a sö­tétség. Köszönjük, hogy mégis magad elé engedsz. Köszönjük, hogy Jézus Krisztusért, reá hivatkozva, az Ő nevében így is eléd jöhe­tünk, és amint vagyunk, sok bűn alatt, így fogadsz el.

Bocsásd meg, Urunk, mindazt, amivel megbántottunk az elmúlt héten. Olyan sokféleképpen tudunk vétkezni parancsaid ellen. Kö­szönjük, ha észrevesszük már, ha fáj ez nekünk. Köszönjük, ha Szentlelked irányít már belülről.

Áldunk a bűnbocsánat lehetőségéért. Kérünk, engedd világo­sabban látnunk kegyelmed nagyságát. Szeretnénk mi is világos­

36

ságban járni, szeretnénk, ha közösségünk lenne veled és egy­mással.

Taníts most, és Szentlelkeddel te magad győzz meg bűn, igaz­ság és ítélet tekintetében. Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le ránk!

Ámen.

Maradjunk ma is még azon a bibliai gondolatkörön belül, amely­1 el kapcsolatosan az előző vasárnapokon hallottuk Isten igéjét; vagy­

14

Először azt tanulgatni akarja régi rongyainkat, hanem egészen a maga igazságát kínálja fel nekünk. Tulajdon tiszta és szent isteni életét adja mindazoknak, akik ezt tőle hittel elfogadják. És láttuk, hogy hinni éppen ezt jelenti, hogy valaki kész elvetni és levetni mind­azt, ami a régi természetéből fakadt, és fenntartás nélküli bizalom­mal elfogadni Jézust és minden ajándékát.

Múlt vasárnap kicsit közelebb mentünk a kérdéshez, és azt lát­tuk, hogy ez a lelki átöltözés milyen változást jelent. Nem csupán felszíni, külső változásokat, hanem alapvető, belső változást. Nem időszakos, hanem végleges változást. S nem részleges, hanem tel­jes megváltozását az életünknek. Így vallottuk meg a szép, régi ének­kel: „Magamat egészen néked szentelem."

Aki azonban eddig eljut, ezt komolyan veszi és gyakorolni is kez­di, abban megszólal a kérdés, aminek az elmúlt hetekben többen is hangot adtak: mi lesz ezután? Ha valóban levetettük a régi ru­hát, és felöltöztük Krisztust, mi lesz ezzel a tiszta ruhával? Ez min­dig tiszta marad, vagy ezt is be fogjuk szennyezni? Aki felöltözte Krisztust, az többé nem vétkezik? Vagy az is vétkezik, és ezzel min­dent tönkretett? Mi lesz a tiszta ruhával?

Ez valóban nagyon komoly kérdés. Valaki olyan kedves fölhá­borodással mondta: ahhoz, hogy mindvégig megőrizzük a tiszta ru­hát, szenteknek kellene lennünk, de ez lehetetlen. Nos, mit mond

erről a Szentírás? Ezt szeretném néhány pontba foglalva a felolva­sott ige alapján elmondani.

Az első, amit megtudunk Isten igéjéből, hogy az újjászületett ember is vétkezik, mert az újjászületett ember is ebben a testben éli az új életét, és ehhez a testhez hozzá van kötve a bűn. Nem igaz tehát az a tanítás, ami egyre nagyobb tért hódít keresztyén körök­ben, és amit a „tiszta szív" tanának neveznek, hogy tudniillik Isten gyermeke nem vétkezik többé, vagy ha vétkezik is, annak nincs jelentősége. Nagyon világosan olvastuk az igében: „Ha azt mond­juk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igaz­ság nincsen mibennünk. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük Őt, és az Ő igéje nincsen mibennünk." (iJn 1,8. io).

Akkor mégsem lesz szent, aki Krisztusban újjászületett? Ki a szent? Az, aki sohase vétkezik, vagy az, aki elfogadta Jézus Krisz­tustól bűnei bocsánatát? A Szentírás egyértelmű tanítása szerint az utóbbi. Azok a szentek, akik hiszik azt, hogy Krisztus golgotai kereszthaláláért az igazságos Isten nekik minden bűnüket megbo­csátotta. Sajnos, ezután is vétkeznek, de bizonyosak abban, hogy azokat a vétkeiket is megbocsátotta. Azok a szentek, akik halálo­san komolyan veszik, hogy Jézusért Isten nem tulajdonítja nekik a saját bűneiket, de nekik tulajdonítja Jézus Krisztus szentségét és igazságát. És ebben a hitben lesznek Isten gyermekei. Nem azok tehát a szentek, akiket tiszteletreméltó, az átlagon felüli, rendkí­vüli vallásos teljesítményeikért a római egyház haláluk után szentté avat, hanem mindazok szentek, akik Jézus nevében hisznek, akik így Isten gyermekeivé lettek.

Hadd kérdezzem meg: te szent vagy-e? Erre óvatosan szoktuk válaszolni: remélem, jó lenne, de ma reggel is indulatosan jöttem el otthonról, és a múlt héten is... És akkor soroljuk, hogy mi min­den volt. Nem attól függ, hogy szent-e valaki. Attól függ, hogy hi­szi-e bűnei bocsánatát, és Jézusért Isten gyermekévé lett-e. Erről pedig az Ő Szentlelke tesz minket bizonyosakká, hogy Isten gyer­mekei vagyunk, ahogy a Római levélben olvassuk. Pál apostol a legtöbb levelét így kezdi - mindegy, hogy melyik város nevét tesz­szük oda: „A Korinthusban levő és a Jézus Krisztusban hívő szen­teknek." „Az Efézusban lakó és a Krisztus Jézusban hívő szentek­nek." Utána megdorgálja őket keményen, és felsorolja bűneiket. Hát miféle szentek azok, akiknek bűneik vannak, akik veszekednek meg paráználkodnak? Nem azért szentek, mert soha többé nem vétkez­nek, hanem azért lettek szentek, mert Krisztust befogadták. Éppen ezért minden bűnüket szemükre veti az apostol, és éppen ezért min­den bűnükre újra és újra bocsánatot kérnek. Aki tehát „átöltözött" - ahogy ezt az előző vasárnapokon tanultuk -, az a szent. Isten szentjei is vétkeznek, míg e testben élnek, de tudják, hogy mit kell tenniük a vétkeikkel.

A második kérdésünk éppen ez: mit kell tenniük vele? Ha be­piszkolták a fehér ruhájukat, amit Jézustól kaptak, mitévők legye­nek? Próbálják valahogy eltakarni? Hallgassanak róla mélyen, vagy egy vállrándítással, tettetett cinizmussal tegyék túl magukat rajta? Vagy az ellenkező végletbe essenek, és vonják le a konzekvenciát, hogy a keresztyénség nem nekik való? Nem tudják győzelmesen él­ni, nem tudják teljesíteni, legjobb abbahagyni. Nagyon gyakori kí­sértése ez az Ördögnek, hogy a bűneikkel keserítsen el újjászüle­tett embereket. Vagy próbáljuk ellensúlyozni valami jócselekedet­tel, ha már vétkeztünk? Urunk egyiket sem ajánlja.

Hanem mit ajánl, hogyan olvastuk az előbb? „Ha pedig a vilá­gosságban járunk... akkor közösségünk van egymással, és Jézus­nak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha meg­valljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és meg­tisztít minket minden gonoszságtól. Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfo­gónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bű­néért is." (iJn 1,7. 9. 2,1-2). Mit tegyen az, aki újjászületett ember létére mégis vétkezett? Azt, amit az induláskor tett: Járuljon biza­lommal a kegyelem királyi székéhez, ahol irgalmasságot nyer és bo­csánatot, mert bővölködik a kegyelemben a mi Istenünk.

Menet közben sincs más megoldás, mint az indulásnál volt. A bűneinket odavinni, ahova valók. Ahhoz, aki egyedül fogadja el őket. Aki magára vette minden bűnünket: Jézus Krisztushoz, és újra és újra hittel elfogadni az Ő bocsánatát. Nincs más megoldás. Aki valami mást keres, elveszíti az új életét, mert Jézus helyett önmagára néz, vagy bárki másra, és az lesz istenné az életében. Ez a legszörnyűbb, ami elszakít Urunktól. Az új életet menet köz­ben is az táplálja, ami elindította: Isten kegyelmének kiapadha­tatlan forrása. Kegyelemből élünk, és hitben járunk. Nincs más le­hetőség az új életben való megmaradásra, és az abban való gazda­godásra.

Nyilvánvaló, hogy az új ember már nem akar vétkezni, az újember azonnal észreveszi, ha vétkezik. Az új ember egy napig sem hajlandó együtt élni a vétkeivel. Ha az utcán járás közben hozza elé Isten a bűnét, ott vallja meg, és tudja: „Ha megvalljuk bűnein­ket, ó hű és igaz, és megbocsátja." Ez a különbség. Nem az, hogy az új ember sohase vétkezik, hanem az, hogy nem akar, hogy utálja, azonnal szabadul tőle, és bizonyos abban, hogy megszabadul tőle, mert erre ígéretünk van. De ehhez az kell, hogy egész konkrét mó­don a bűnvallás gyakorlattá váljék az életünkben.

Hadd kérdezzem meg, hogy a múlt vasárnapi úrvacsora óta vallottál-e bűnt Istennek? Vagy azóta nem vétkeztünk? Vagy ész­re sem vettük? Az óriási baj. Nem fáj? Nem zavar? Nem észleljük, hogy valami zavar támadt az úrral való meghitt közösségünkben? Vagy azelőtt sem volt meghitt közösségünk, és ezért nem érezzük a zavart? Aki valóban átöltözött, aki tiszta ruhát kapott Krisz­tustól, az nem bírja elviselni, hogy bepiszkolta azt a ruhát, és azonnal megy oda, ahol megtisztítja a ruháját az a Krisztus, aki­től kapta.

Aki zavartalanul együtt tud élni a bűneivel, az még nem öltözött át. Az vagy nem hajlandó levetkőzni, és ragaszkodik a maga ron­gyaihoz, vagy nem hiszi igazán, hogy Jézus neki is fehér ruhát ad.

De aki ezt átélte: minden, ami belőlem származik, hiábavaló, és amit Ő kínál, az ténylegesen az enyém lehet, és el is fogadta, és meg is köszönte, az az ember nem bírja, ha pecsét van a fehér ruháján. És a pecsétet ugyanaz a Krisztus tisztítja, aki megszerezte és ajándé­kozta a fehér ruhát. „Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől."

Remélve, hogy a képek nem zavarják egymást, ha a múlt vasár­napi képünknél maradunk, hogy tudniillik nem is a ruha ez már, hanem úgy összenőhetünk Krisztussal, mint a bőrünkkel, akkor is találó ez a kép. A bőrünk is beszennyeződik, és megmossuk. Akinek vannak gyermekei, unokái, tudja, hogy egy-egy nyári napon úgy ösz­sze tudják kenni magukat, hogy alig lehet rájuk ismerni. Megfür­detjük oket, és olyan tiszták lesznek, mint reggel voltak, amikor ki­keltek az ágyból. Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére így tisztít meg minket menet közben is újra és újra minden bűntől, ha meg aka­runk tisztulni. És aki már ezt a bizonyos fehér ruhát, Krisztus igaz­ságát hittel elfogadta, az meg akar tisztulni. Az szenved, ha pecsét van azon a ruhán, és az a tisztaságára nagyon sokat ad.

Ezért mondja Jézus a lábmosás történetében: „Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta." Aki megfürdött, aki már tiszta lett, aki fölvette ezt a fehér ruhát, annak nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni. De ar­ra szüksége van. Arra naponta szüksége van, vagy naponta több­ször. Különben egészen tiszta.

Éppen ez a következő gondolatunk, hogy ennek a feltétele vi­szont az, hogy már megfürdött. „Aki megfürdött, annak nincs más­ra szüksége, csak a lábait megmosni." (Jn 13,10)

Mit jelent megfürödni? Titusz levelében olvassuk azt a képet, hogy az újjászületés fürdőjével megtisztított Urunk. Egy másik he­lyen azt olvassuk, hogy a Krisztus halálába való bemerítkezés az új­jászületés. Krisztus halálába bemerítkezni azt jelenti: én meghal­tam, és mostantól kezdve ó éli bennem a maga életét, és ezt én is így akarom. Idézgetjük ezeket az aranymondásokat, de ritkán vesszük komolyan a maguk élességében őket. Mit jelent ez: nem én élek többé, hanem „él bennem a Krisztus"? Ez azt jelenti, hogy vé­ge annak, amit én eddig akartam, jónak tartottam, aki én voltam. Önmagamat mindenestől halálra ítéltem. A keresztség jelképezte ezt, az első századokban egészen így gondolkodtak, a Szentírás ezt tanítja. Amikor egy pillanatra víz alá merítették a megkereszteltet, eltűnt, megszűnt, meghalt. Aki onnan kijött, az már új ember, ab­ban Krisztus él.

Nos, ez a megfürdés megtörtént-e már az életünkben? Csak utá­na lehet beszélni a lábmosásról, megszentelődésről, s minden egyéb­ről. Egészen eddig mindezek akadémikus kérdések, amikről jóízűt lehet beszélgetni, vitatkozni, de marad az életünk a kárhozatban, maradunk a magunk bűneiben. Ez a megfürdés megtörtént-e már? Hogy én kimondtam magamra a „nem"-et, azt tudniillik, hogy nin­csen énbennem, azaz a testemben semmi jó, és átadtam az ural­mat az életem fölött Jézusnak. Ez elkezdődik egy döntéssel, azu­tán folyamatosan tart életünk végéig. Elkezdődött-e, és történik-e folyamatosan az életünkben? Csak ezután érdemes beszélni min­den egyébről.

Jézus Krisztus ezt tette lehetővé, hogy az atyáinktól örökölt hi­ábavaló életünket abbahagyjuk, ami a biztos halálba torkollik, akár­milyen sikeres legyen is itt a földön, a biztos kudarc vár rá Jézus nélkül. Ezt abbahagyjuk, és ezt mondjuk: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mától kezdve a te akaratod érvényesüljön az életem­ben. Ezt jelenti, felöltözni a Krisztust, ezt jelenti, megfürödni. S utá­na már csak a lábat kell megmosni, ahogy itt Jézus Krisztus mondja. Akinek az életében ez a bizonyos fürdés még nem történt meg, az teljesen reménytelenül küszködik a bűneivel. Nagyon sok jó szán­dékú, vallásos, sőt hívő ember van, akik felveszik a harcot a bűne­ikkel, és mindig alul maradnak. Mert nem egyenlő ellenfelek va­gyunk. „Az én erőm kicsiny, a bűn erős nagyon" - mondja egyik énekünk, de így folytatódik: „Te tudsz s akarsz segíteni, hát segíts bajomon."

A nagy ellenféllel szemben a még nagyobbat nyerem meg szö­vetségesül, vagy fogadom el szövetségét. Jézus legyőzte a bűnt, és ezzel a hittel győzhetek én is. De ez nem az óember harca. A Biblia azt mondja az óemberről, hogy az nem tér meg. Ez a mi tragédi­ánk, hogy szeretnénk mindig jobbá lenni, Jézus pedig ezt mondja: mássá legyél. Az óembert nem lehet megjobbítani. Lehet nevelni, meg lehet tanítani viselkedni, beszélni, de a természete változat­lan marad. Új természetre van szükségünk, Krisztuséra. Ezért hasz­nálhatatlan Isten számára minden, ami a régi természetünkből fa­kad (ahogy azt a múlt vasárnap is láttuk).

Tehát ha valaki megfürdött, akkor nincs szüksége másra, csak hogy a lábát megmossa. De arra szüksége van!

És ha a fehér ruha mindig ugyanott piszkolódik be? Vagyis ha a hívő ember mindig ugyanazokat a bűnöket követi el újra és újra, akkor mit tegyen? Aki gyerekruhát szokott mosni, az tudja, hogy azok mindig ugyanott piszkolódnak. Valahogy így vagyunk a tiszta ruhával is, hogy sokszor ugyanott lesz piszkos. Megbántam, sze­retnék tőle szabadulni, és egy hét múlva rettenetes szégyenkezés­sel menni kell: Uram, már megint ugyanaz. Nem is mondom. Te tu­dod. Hogy lehetne tőle szabadulni?

Itt fontos különösképpen azt komolyan vennünk, hogy hitben járunk és nem látásban. Es itt kell látnunk világosan, hogy mikor győzte le Jézus a bűnt és a bűneinket? Most szabadít meg attól? Most kell kérni, hogy szabadítson meg, vagy már megszabadított? A Szentírás azt állítja, hogy megszabadított. Minden bűnünkből megszabadított, amikor meghalt a Golgotán, és ezt mi hittel komo­lyan vehetjük.

Ezt nehezen értjük, sőt valószínű, hogy nem is értjük meg ér­telmünkkel. Ezt csak a hit tudja megragadni, hogyan van: megsza­badított belőle, és mégis ismétlődik. De minket Isten igéje mégis erre bátorít, hogy hittel vegyük komolyan, hogy megszabadított.

És ha mégis ismétlődik? Akkor hittel vegyem komolyan azt is, hogy a láthatókra nézve is kiveheti az életemből. Sokan beszámol­nak arról boldogan, hogy egy-egy mindig visszatérő bűnüket egy­szer csak kivette Isten az életükből. Az a kísértés, amiből olyan gyakran bűn lett, egyszer csak nem volt többé kísértés számukra. Nem volt vonzása, nem volt ereje. Megerőtlenedett a bűnnek a tes­te - így olvassuk a Római levélben. És erről nekünk nem szabad lemondani. Isten nemcsak bocsánatot ígér, hanem szabadulást is minden bűnünkből. Ennek feltétele az, hogy őszintén elítéljük azt a bűnt, mert vannak nekünk kedvenc bűneink is, amikhez ragasz­kodunk.

Ha azonban mégis úgy látná jónak Isten, hogy megmaradjon valami ilyen az életünkben, akkor ez tarthat alázatban, és ez bizo­nyítja újra és újra hiú énünknek, hogy ennyire hitványak vagyunk, hogy újra és újra elbukunk ugyanott, és ennyire rászorulunk a ke­gyelemre, és csak a kegyelemből élhetünk.

Éppen itt szólal meg az utolsó gondolat. Az tudniillik, hogy egészen Isten kegyelméből élünk, teljesen Krisztus győzelme a mi győzelmünk feltétele, de nekünk is van valami feladatunk. Ez a feladat pedig így hangzik, ahogy talán a legfrappánsabban Pál fo­galmazza meg a Római levélben: „Öltözzétek fel az úr Jézus Krisz­tust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra". (Róm 13,14).

Mindnyájunknak vannak jellegzetes kívánságai, kísértései. Ha ezt egyszer elítélte valaki, és tudja, hogy ebből szokott a bűn szü­letni, és ebben bukom el újra és újra, de én nem akarok elbukni, akkor ne tápláljam a testet a kívánságokra! Ennyit megtehetünk, és ennyit nekünk kell megtenni. Ne adjak táplálékot a régi természet­nek, ezzel magával erősítem az újat. Minden, amivel a régit táplá­lom, az újat erőtleníti, és mindennel, amivel az újat erősítem, erőt­lenné teszem a régi természetemet. Nekünk nem a régi természe­tünkkel, a bűnnel kell viaskodnunk, úgysem bírunk vele, és azt Jé­zus Krisztus legyőzte. Nekünk a bennünk élő Krisztust kell erősí­teni, az új természetet táplálni, és a testet pedig nem táplálni a kí­vánságokra. Elég ennyi, hogy nem táplálom, és Jézus Krisztus ad győzelmet.

Mit jelent ez? Azt, hogy ha valakinek hitetlen életében a pénz volt a gyenge pontja, akkor újjászületett emberként se pénzzel akar­jon foglalkozni feltétlenül. Lehet, hogy szabad már tőle, tiszta, egy fillér sem tapad azóta a kezéhez, de nem érdemes a leggyengébb pontját izgatni. Ha valakit az érzékiség kötözött meg, akkor vigyáz­zon nagyon a másik nemmel való érintkezésére. Mesterségesen ne hozza magát nehéz helyzetbe. Szabadult alkoholisták mondják, hogy egy rumos meggyet sem érdemes megenni utána. Mondjanak a ba­rátok meg a munkatársak, amit akarnak. O tudja, hogy mit ér a sza­badulás, s nem kockáztatja azt ez rumos meggyért vagy néhány megjegyzésért. Ne tápláljátok a testet a kívánságokra! Ha bizonyos gondolatokon szokott elszaladni a fantáziánk, és elvisz Istentől, ne kezdjünk el azokon gondolkozni. Eszünkbe juthat, erről nem tehe­tünk, de ha már elkezdünk gondolkozni rajta, arról tehetünk. Mi­kor a gyönge pontunkon támad a kísértő, akkor forduljunk azon­nal a mi Urunkhoz, aki megszabadított, és megőriz ebben a sza­badságban. Aki tiszta ruhát adott, megőrzi a tiszta ruhánkat. De ne játsszunk a kísértéssel!

Érdemes itt a megelőző verseket is elolvasni, mennyi össze­szedettségre, aktivitásra, összpontosításra bátorítja az apostol a hívőket. Ezt mondja: „Ezt pedig cselekedjétek, tudván, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk (nagyon sok álmodozó és ál­mos hívő van). Mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elkö­zelgetett, vessük el azért a sötétség cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit. Mint nappal, ékesen járjunk, nem tobzódá­sokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségek­ben, nem versengésben és irigységben. Hanem öltözzétek fel az

úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra." (Róm

13,11-14).

Ez a fajta összeszedettség nagyon fontos gondolata a Szentírás­nak. Két-három igére hadd emlékeztessem a testvéreket. Amikor Dániel néhányad magával tizenévesként babiloni fogságba került, és ott intenzív átnevelést kezdtek rajtuk, akkor ezt olvassuk: „Dá­niel pedig eltökélte a szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a ki­rály eledelével." (Dán i,8). Ott bizonyos okok miatt ő ezt döntőnek találta: azt az étrendet neki mint hívő embernek nem szabad elfo­gadnia. Eltökélte a szívében. Fogalma sem volt még arról, hogyan lehet ezt megvalósítani. De mivel eltökélte, Isten végigkísérte őt ezen az úton, megáldotta, és sikerült a lehetetlen is.

Vagy maga Jézus mondja az utolsó időkre nézve: Tökéljétek el a ti szívetekben, hogy semmin nem gondolkoztok, hogy mit mond­jatok majd, ha nehéz helyzetbe kerültök, mert az én Atyám meg­adja tinéktek. (Lk 21,14).

Pál pedig, aki egyértelműen és teljesen Isten kegyelmére építette az életét, mégis azt írja a Korinthusi levélben: „Megsanyargatom a testemet, és szolgává teszem, hogy amíg másoknak prédikálok, magam alkalmatlanná ne legyek a küzdelemre." (1Kor 9,27).

Ez a megsanyargatom szó a sportéletből vett szakkifejezés: ami­kor az ökölvívó úgy üti meg az ellenfelét, hogy a szemhéja felre­ped, és harcképtelenné válik. Ezt mondja Pál: olyat húzok be neki, hogy engem nem fog visszatartani az engedelmesség útján. Ez a „neki" a bennem élő óember. Nem másokkal viaskodunk, hanem a magunk régi természetével. De mivel eltökéltem a szívemben, nem engedem, hogy engem szakadatlanul gáncsoljon. Én ebben a boldog szabadságban akarok élni, amire Isten elsegített! Nem táp­lálom a testet a kívánságra, és a gyenge pontjaimra különösen is ügyelek.

Valami olyan ez, mint amikor valaki gödrös utcában lakik (egy időben mi is laktunk). Egyfolytában bosszankodhat amiatt, hogy mindig megbotlik, kificamodik a bokája, belemegy a kerékpár vagy a kocsi kereke, és nem tud rajta változtatni. Hiába tömi be, újra lyuk lesz ott, ha földdel betemeti is. Egy megoldás van, és ez volt ott a mi számunkra is: a nagyobb gödröket megtanultuk, hogy hol vannak, és kikerültük. Tudni kell, hogy hol vannak lyukak az éle­tem útján, hol vagyok leginkább sebezhető, és azt kerülöm. Nem azért fogok győzni, mert ügyesen kikerültem, hanem azért, mert Jézus Krisztus győzelme az enyém. Mivel azonban nem akarom kificamítani vagy megütni a bokámat, a lelki élet útján sem, ezért éber vagyok, és őrködöm. S közben tudom: egyedül isten kegyel­me tart meg. -

Isten igéje tehát azt mondja, hogy az új ember is ebben a test­ben él, és amíg ebben élünk, addig vétkezünk. Ezekkel a vétkeink­kel is ugyanahhoz az Istenhez mehetünk bocsánatért, akitől lege­lőször elfogadtuk bűneink bocsánatát. Akkor elég azonban a láb­mosás, ha előzőleg valóban megfürödtünk. A lábmosás nem pó­tolja a megfürdést. Ha igazán odaszántam magam neki, akkor él­hetek a naponkénti bűnbocsánatból és a kegyelemből, még akkor is, ha vannak vissza-visszatérő bűneim, amikből Ő meg tud sza­badítani. De amíg nem ad szabadulást, addig ezek alázatban tar­tanak. És szükség van az éberségemre is. Ne játsszam a tűzzel, ne tápláljam a testet a kívánságokra, de tápláljam magamban az újembert. Legyen nagyon drága az a fehér ruha, amit Krisztus adott, mert ez a ruha a halál után is használható.

Vagy ebben a ruhában jelenünk meg majd az ítélő Isten előtt, vagy mezíteleneknek találtatunk, ahogy az ige mondja. Vagy Krisz­tus igazságába öltözötten, vagy mezítelenül, halálra ítélten. Jól is­merjük a Jelenések könyvének azt a részét, amikor a mennyei lát­nok kérdezi: Kik ezek, akik itt vannak fehér ruhában, és honnan jöt­tek? És akkor megszólal az angyal, és ezt mondja: „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruhájukat, és meg­fehérítették ruhájukat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten ki­rályi széke előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az Ő templomá­ban. És a királyi székben ülő kiterjeszti sátorát felettük. Nem éhez­nek többé, sem nem szomjaznak többé. Sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket, és eltöröl Isten az ő szemükről minden könnyet." (Jel 7,13-17).

A Bárány Jézus váltott meg minket, a Bárány Jézus adja nekünk az ó tulajdon ruháját, a Bárány Jézus vére tisztít le minden pecsé­tet erről a ruháról, és egyszer majd Őérette állít maga elé a minden­ható Isten.

Legyen hát a mi boldog hitvallásunk és imádságunk:

Az Isten Bárányára letészem bűnöm én, És lelkem béke várja ott a kereszt tövén. A szívem mindenestől az úr elé viszem, Megtisztul minden szennytől a Jézus vériben. 459,1 ének

Urunk, te látod, hogy szeretnénk jobbá lenni, de nem akarjuk semmiképpen a magunk régi természetét halálra ítélni. Azt olvas­suk az igében, hogy neked volt hatalmad letenni az életedet, és új­ra felvenni azt. Add nekünk ezt a hatalmat, hogy letegyük a ma­gunk régi életét, és elfogadjuk azt az újat, amit te kínálsz.

Megvalljuk, hogy nem is egészen tudjuk, mit is kínálsz, és nem bízunk benned annyira, hogy bizonyosra vennénk, hogy csupa jót adsz.

Bocsásd meg, hogy összemerjük mérni azt, amit mi jónak ne­vezünk magunkban, azzal, amit te adsz, s azzal, aki te vagy. Tudjuk, Urunk, hogy senki sem jó, csak egy, az Isten. Köszönjük ezt a nagy lehetőséget, hogy elénk jössz Jézus Krisztusban, és önmagadat kí­nálod nekünk.

Szentlelkeddel segíts el erre a döntésre: nincsen énbennem, az­az a testemben semmi jó. Nem a magam életét akarom tovább él­ni, szeretnélek téged befogadni. Köszönjük a bűnbocsánat lehetősé­gét, köszönjük, hogy jöhetünk hozzád bűnt vallani, és ha megvall­juk bűneinket, te megbocsátod azt. Adj nekünk éberséget, érzé­kenységet, hogy őrizzük ruhánk tisztaságát, és közben erősítsd meg azt a hitet bennünk, hogy a mi győzelmünk a te győzelmed, és te győztél a kereszten. Segíts ebben a hitben járni, és ebből a kegye­lemből élni.

Köszönjük, hogy látod mindannyiunk személyes terheit is, zsák­utcáinkat, nyomorúságainkat. Te adj szabadulást, erőt, megoldást.

Könyörgünk, te adj békességet és gyógyulást betegeinknek, vi­gasztalást a gyászolóknak. Légy társuk az egyedül lévőknek, tanácsadója a tanácstalanoknak. Ígéreted szerint te fogjad jobb kezünket, és tanácsoddal igaz­gass ezen a most következő héten is. 

1984. március 4. Ámen. 

Cseri Kálmán