Milyen változás az átöltözés?

Amik azonban nékem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisz­tusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek min­dent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. Fi1 3,7-8

Mondom tehát, és tanúsítom az Úr nevében, hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodá­suk szerint. Az ő elméjükre sötétség borult, és elidegenedtek az Is­tennek tetsző élettől, mert megmaradtak tévelygésükben, és megke­ményedett a szívük. Ezért erkölcsi érzékükben eltompulva, gátlás­talanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemedtek nyereség­vágyukban. Ti azonban nem így tanultátok a Krisztust; ha való­ban úgy hallottatok róla, és kaptatok felőle tanítást, ahogyan az megvalósult Jézusban. Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszé­se szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.

Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, min­denki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak. „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek": a nap ne menjen le a ti haragotok­kal, helyet se adjatok az ördögnek. Aki lopni szokott, többé ne lop­jon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. Semmi­féle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azok­ra, akik hallják. És ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára. Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek min­den gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban. Ef 4,17-32

Kegyelmes Istenünk, segíts, hogy úgy tudjunk most magunkba szállni, mint akik szent színed előtt vagyunk. Ott, ahol minden lep­lezetlenül kiderül előtted, aki mindent tudsz rólunk, és aki nem­csak olyannak látsz minket, akik most vagyunk, hanem látod azt is, hogy kik leszünk, ha engedünk neked.

Kérünk, hogy végtelen szereteted győzze le ellenállásunkat, ma­gunk igazolását, keménységünket, hitetlenségünket, fáradtságunkat. Szólíts meg most igéddel úgy, hogy belerendüljön az életünk, és új alapokra kerüljön. Arra a fundamentumra, amelyiken egyedül le­het megállni, a te egyszülött fiadra, Jézusra.

Áldunk, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá szereteted irántunk, hogy elküldted Őt erre a világra, és Ő az életét adta azért, hogy nekünk életünk legyen, s bővölködjünk.

Kérünk, Urunk, hogy teljes nyitottsággal és bizalommal hadd tudjuk most hallani a te szavadat. Kérünk, hogy hadd tűnjön el min­den, ami ezt megzavarná, ami ennek akadálya lenne. Még az is, akin keresztül érkezik. Te legyél itt nagy. Dicsőítsd meg magadat közöttünk, mint szabadító Isten.

Olyan sok láthatatlan bilincs csörög az életünkön. Szabadítá­sodra várunk, Urunk. Kérünk, hogy ne hiába töltsük itt ezt az órát. Veled hadd találkozzunk. Adj bátorságot ahhoz, hogy levetkőzzük ama régi élet szerint való óembert, és felöltözzük az újat, téged magadat, Urunk Jézus Krisztus.

Két héttel ezelőtt Jézus Krisztusnak ez a mondata volt alap­ igénk: „Senki sem varr új posztóból foltot az ócska ruhára, mert ami azt kitoldaná, még elszakít a ruhából, és nagyobb szakadás lesz." (Mt 9,16).

Megtanultuk ebből azt, hogy Jézus Krisztus nem foltozgatni akarja az életünket, hanem egészen új életet, a maga tulajdon, is­teni életét kínálja. Éppen ezért az egyetlen helyes magatartás ré­szünkről is az, ha nem foltoztatni akarunk vele, mert erre Ő nem is hajlandó, hanem készek vagyunk levetni és megvetni mindent, ami a régi természetünkből ered, és bizalommal elfogadni mind­azt, amit Ő nekünk kínál. Vagyis befogadni őt, mert akik Őt befo­gadják, azoknak hatalmat ad, hogy Isten fiaivá legyenek.

Csodálatos nagy evangélium ez a Bibliában, hogy isteni ter­mészet részeseivé lehetünk. Ennek a világos feltétele azonban az, hogy vetkőzzük le először a régit. Utána lehet felöltözni a Krisz­tust úgy, mint ahogy az Efézusi levélben olvasott igeszakaszból hal­lottuk.

Ez az ige sokakban leleplezte azt, hogy eddigi vallásosságuk csak foltozgatás volt, és többen feltették az elmúlt két hétben a kérdést egészen őszintén és cselekvésre készen: hogyan is történik ez az át­öltözés? Ha valaki nem foltozgatni akarja tovább a maga régi életét, hanem kész levetni azt és felöltözni Krisztust, hogyan történik ez?

Személyes beszélgetéseken és az elmúlt két hét bibliaóráin er­ről többször is volt szó. Ma néhány olyan tévedésre szeretném Is­ten igéjének az eligazító válaszát továbbadni, amelyek éppen e be­szélgetések során kerültek elő. Tudniillik mit is jelent voltaképpen ez a lelki átöltözés? Igen könnyen félreértjük vagy rosszul értjük ezt, és azután emiatt akadhat el valaki félúton, vagy mielőtt még igazán elindulna, már megáll. Mit jelent ez az átöltözés, amiről a Biblia olyan világosan szól? Három kérdésre szeretnék rámutatni.

1.

Az első, amit Isten igéje határozottan állít, hogy ez nem külső, hanem belső változást jelent. Tehát nem az életünk felszínén tör­ténik valami, hanem az életünk mélyén változik meg valami alap­vetően. Az alapok változnak meg, pontosabban végre lesz alapja az életünknek. Az egyetlen fundamentum, amelyikről ezt mondja az ige: „Más fundamentumot senki sem vethet, mint amely vettetett, aki a Jézus Krisztus." (1Kor 3,11).

Végre Őrá épül egy ember élete. Az ilyen élet teherbíró és vi­harálló. Ez az élet még az utolsó ítélet viharát is kiállja. Hiszen aki Krisztusban van, nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életre. Tehát ne valamiféle felszíni és felszínes változással azonosít­suk ezt a fajta átöltözést, mert ez lényegi változás. Itt nem az újjá­született ember szóhasználata vagy modora, vagy viselkedése mó­dosul, hanem a gondolkozása változik meg teljesen, alapjaiban. A megtérés görög szava, ahogy ez a Bibliában előfordul, pontosan ezt jelenti, hogy a gondolkozás megváltozik.

Éppen ezért ez nem olyan változás, amit meg lehet tanulni, vagy amit meg lehet játszani. Ez nem abból áll, hogy magunkra agga­tunk néhány, a lényünktől idegen, de valami miatt felvett szokást, szót, fordulatot. Itt belülről fakad minden. Belső változásról van szó, ami azután meglátszik az életünk külső megnyilvánulásaiban is. Meglátszódik a szóhasználatunkban, a mosolyunkban, mert aki­ben Jézus Krisztus él, az másként mosolyog, máskor mosolyog. Le­het, hogy a többiek mosolyognak, és ő akkor sír, vagy fordítva. De nem itt történik a változás, hanem belül, aminek azután ilyen gyü­mölcsei vannak. Ezért mondja az ige: Aki Jézus Krisztust befogad­ja, az teremni kezdi a Lélek gyümölcsét. A gyümölcsöt nem úgy akasztják a fára, hanem az onnan belőle jön ki egészen csodálatos és titokzatos módon. Nos, így jönnek ki ezek a „gyümölcsök" is az újjászületett ember életének a fáján.

Nemrégiben beszélgettem valakivel, akinek elég közelről isme­rem az életét, és tudom, hogy nem hívő ember. Annál meglepőbb volt, hogy igen sok kegyeskedő fordulatot szőtt a beszédébe. Főleg az bántotta a fülemet, hogy nagyon gyakran nevezte Istent, Jézust így: az úr. De a mondataiból kiderült, hogy semmiféle belső válto­zás nem történt, idegen tőle ez a stílus. Amikor ezt mondta: az úr, ez nem hitvallás volt az ajkán, hanem csak lecke felmondás, után­zás. Nem belső bizonyosság, hanem modorosság. Kiderült azután, hogy egy barátnője elhívta egy gyülekezetbe. Egy idő óta odajár, és megtanulta ezt a stílust. De belül semmi nem változott. Nagyon ve­szélyes állapot ez azért, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt tekintsük keresztyénségnek. Hogy aki már így tud beszélni, az biz­tosan keresztyén. Holott szó sincs erről. Mert ez az átöltözés, ami­ről Jézus beszél, nem külső, hanem belső változást jelent.

Ebben van a nagy veszélye annak, amikor a hívő szülők gyer­mekei megtanulnak egy bizonyos beszéd- és viselkedési módot, és azt gondolják, hogy ezzel ők már keresztyénekké lettek. Nem fo­gunk azért másként beszélni és viselkedni otthon, mivel egy iga­zán hívő ember egyformán viselkedik és beszél mindig. És ez nem azt jelenti, hogy ne tanítsuk meg a gyerekeinket Isten dolgaira, csak nehogy azt higgyék, hogy ez azt jelenti, hogy ők most hívők lettek, mert ismernek egy bizonyos szöveget, vagy ismeretek birtokába jutottak. Ez még nem azonos az átöltözéssel. Ezt követnie kell még az átöltözésnek. Ha ez jól történt, egyengeti az útjukat, ami az új­jászületéshez vezet, de nem azonos azzal.

Ha valaki azonosítja, akkor Isten kemény helyreigazításával ta­lálkozik. Az Ézsaiás 29,13-ban olvassuk azt az igét, amit Jézus is idéz egyszer: „Ezt mondja az úr: Mivel ez a nép szájával közelít hoz­zám, és csak ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem úgy, hogy irántam való félelmük betanított emberi parancsolat lett." En­nél precízebben nem is lehet megfogalmazni. Szájával tiszteli a nép az Urat, de a szíve távol van tőle. A látszólagos istenfélelme betanított emberi parancsolat csupán. Megtanulták a leckét, föl is tud­ják mondani. Még másnak is el tudják mondani. Számon is tudják kérni. Általában az ilyenek kérik számon másokon szigorúan. De a szívük maradt a régi, távol az Úrtól. Gyakorlatilag Istentől függet­lenül éli a maga életét, a szájával dicséri Istent. Ettől óv minket Is­ten, a képmutatásnak ettől az életveszélyes csapdájától, amikor kí­vül valami megváltozott, és azt gondolom, hogy ez átöltözés. Pedig a szívem a régi maradt.

Jézus ezt mondja a Hegyi beszéd végén: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." (Mt 7,21). Itt adja meg a kulcsát az átöltözésnek: aki cselekszi. Ezen lehet lemér­ni. Nem azért cselekszik, hogy majd a cselekedeteiért kapja az üd­vösséget, hanem mivel az üdvösséget, bűnei bocsánatát hittel el­fogadta, képes cselekedni a mennyei Atya akaratát. Ez látható je­gye, a pecsétje annak, hogy neki üdvössége van, hogy megváltoz­tak a cselekedetei is. Ismeri már az Atya akaratát, öröm neki en­gedelmeskedni. Ez: cselekszik, feltételezi azt, hogy keresnie kell az Atya akaratát, fel kell ismernie, minduntalan a saját akarata ellen kell döntenie. Tehát ezért és így olvassa a Bibliát, ezért és így hall­gatja az igét, így lesz természetévé az, hogy kész minden pillanat­ban önmaga ellen dönteni, mert egyszer s mindenkorra megtagad­ta a maga régi természetét, és Jézus Krisztus természetét akarja megerősíteni önmagában, ezért engedelmeskedik neki.

Ez az átöltözés! Ez komoly dolog, itt belülről történt változás, és ezek ennek már csak a külső jegyei, hogy olyan szívesen olvassa a Bibliát, hogy el nem maradna az istentiszteletről. Hát persze, mert létkérdés neki, hogy ismerje az Atya akaratát, másként nem tudná cselekedni. Viszont ő azt akarja már cselekedni, és ez éle­tének minden területére kihat.

Az átöltözés nem külső, hanem belső változás. Az életünk alap­jai rendülnek meg, és az életünk mindenestül új alapra kerül. Ez azután meglátszik minden külső megnyilvánulásunkon.

Meglátszik-e? Ez a kérdés. Mielőtt most az úrasztalához jövünk, fontos, hogy őszinte bűnbánattal boruljunk oda a mi Urunk elé, és vizsgáljuk meg, hogy így van-e ez már nálunk. Vagy pedig mi is csak megtanultunk valamit, és a szívünk távol van az úrtól. Vagy talán nem vesszük észre, hogy az életünk egy-egy területén még nem ér­vényesül az Ő akarata. Nem a mi Atyánk akaratát cselekesszük, ha­nem a magunkét vagy a környezetünkét.

Éppen ezen lehet lemérni, hogy foltozgatunk-e még, vagy már átöltöztünk. Péter levelében olvassuk ezt az igét: „Többé ne embe­rek kívánságai szerint éljétek a testben hátralevő időt, hanem Is­ten akarata szerint" (iPéter 4,2).

Többé ne! Eddig a pogányok kívánságai, emberek kívánságai szerint éltünk, mostantól kezdve Isten akarata szerint éljünk. Így van-e vajon? Lehet, hogy a hitéletre vonatkozó kérdésekben csak­ugyan biblikusan gondolkozunk, esetleg cselekszünk, élünk is már. De például a házasságról teljesen úgy gondolkozunk, mint a világ. Istentől függetlenül. Vagy nagyon jól leméri azt, hogy életünk min­den területén érvényesül-e már Isten akarata, milyen programo­kat szoktunk készíteni a gyermekeinknek. Hogy telik el otthon a hétvége? A szabadidőnk felett Isten az Úr, vagy pedig az más, azt mi osztjuk be? Milyen módon lehet pénzhez jutni? Hogy jut be a pénz a lakásunkba? És mire költjük? Vagy ez nem tartozik Isten­re? Ehhez neki semmi köze? A pogányok kívánságai maradtak meg akkor ezen a területen. Milyen jelentősége van Isten igéjének a csa­lád életében? Az ige van-e a központban? De úgy, hogy ez meg is lát­szik. Elővesszük, hangzik, megbeszéljük, minden naphoz hozzátar­tozik. Vagy ez már túlzás? Többé ne emberek kívánságai szerint, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralevő időt. Vagy mindenütt úr az úr, vagy hazugság az ajkunkon, ha így nevezzük Őt. De Urunkká lehet, ha készek vagyunk szolgálni Őt. És ez nem ebből áll: Uram, Uram, hanem abból, hogy cselekedjük Atyánk akaratát.

2.

A másik, amit az ige határozottan állít, hogy ez a lelki átöltözés nem átmeneti változás, hanem végleges. Tehát nem olyan, mint amikor vasárnap felvesszük az ünneplő ruhát. Lehet, hogy már dél­ben le is vetjük, vagy nem is minden vasárnap vesszük fel. De nem abban megyünk be a munkahelyünkre hétköznap. Furcsa is lenne. Megkérdeznék, hogy ki halt meg. És meg kellene mondani: én, és é1 bennem a Krisztus. Hát hogy hangzana az? S mit szólnának? Leg­jobb az ünneplő ruhát is visszaakasztani a szekrénybe, azután majd legközelebb valami ünnepélyes alkalomra fölvenni.

A Krisztustól kapott tiszta ruha nem ünneplő ruha. Az olyan ruha, amit az újjászületett ember soha többé nem vet le. Mindig az marad rajta éjjel és nappal, otthon és az utcán, a gyülekezetben és a munkahelyén, egyedüllétében és a nyilvánosság előtt, vasár­nap és hétköznap, mindig. Sőt, nem is úgy viseli már, mint ruhát, hanem úgy, mint a bőrét. Összenőtt vele, egészen eggyé lett Krisz­tussal. A bőrünket nem szoktuk levetni, nem is lehet. Ezt mondja Jézus is: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek." (Jn 15,4). Ez a végleges és teljes egység ővele, ez az újjászületés ismérve. Ami ennél kevesebb, az valami módon foltozatás. Az átöltözés végle­ges és visszavonhatatlan. Teljes egység Ővele! Egészen levetettem a magam régi természetét, és véglegesen elfogadtam az övét.

Ezért van az, hogy az igazán hívő keresztyén ember mindig ugyanaz. Attól távol áll a képmutatás, az nem alakoskodik. Nem akar mutatni semmit. Az, aki hívővé lett, Krisztushoz hasonló. Vál­lalja Krisztust, ebből ez is következik. Nem akarja és nem is tudja titkolni ezt a nagy átöltözést. Majd megszokják így, mássá lett. Per­sze, hogy megjegyzik, szóvá teszik. Ott van Péter levelében is ez után a mondat után: „többé nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint", hogy majd „csodálkoznak, hogy nem futtok velük a kicsapongásnak ugyanabba az áradatába". Hát csodálkozzanak, azután jöjjenek velem együtt, mert ez az élet útja. De ha bizonyos vagyok abban, hogy ez a helyes, hogy nekik is erre van szükségük, hogy velük is így kedveltethetem meg, akkor nem szégyellem a Krisztus evangéliumát. Nem kérkedem az új ruhámmal, egyszerű­en vállalom, hordom csöndes örömmel és nagy-nagy hálával. Ter­mészetes lett, hogy ilyen lettem. Természetemmé vált a Krisztus természete. Az az indulat van bennem, amely Őbenne. Ő énben­nem, és én Őbenne.

Ebből az is következik, hogy vállalom azt az idegenséget, ami Jézust körülveszi ebben a világban. Főpapi imájában, búcsúzva ta­nítványaitól buzgón könyörgött mindnyájunkért, akik az Ő nevében hiszünk. És ott erre is gondolt a Megváltó. „Én a te igédet, Atyám, nékik adtam. És a világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók, aminthogy én sem e világból vagyok." (Jn 17,14). Aki végle­gesen felöltözte Krisztust, azzal könnyen megesik, hogy a világ gyű­löli. Ez vele jár, ezen nem kell csodálkozni. A keresztyének szolgá­latának egyik formája ebben a világban az, hogy szenvednek Krisz­tusért. De ezért a keresztyén nem gyűlöli a világot. Jézust a gyű­lölködő világ keresztre feszítette, és Ó ott, a kereszten is könyör­gött azokért, akik oda juttatták: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek." (Lk 23,34). Ez a krisztusi lel­kület. Vállalom az új ruhát, vállalom Krisztust, nem szégyellem, így is hirdetem, s így is szeretem azokat, akik Őt gyűlölik. Nem tudják még, hogy kit gyűlölnek. Ha megismerik, imádni fogják, és nem gyűlölni. De hogy megismerjék, ahhoz én is hozzájárulhatok azzal, hogy vállalom, és hogy hitelesen krisztusi az életem, hogy távol áll minden alakoskodás és gyávaság tőlem. Egyszerűen odaélem elé­jük Krisztust, mert ó énbennem, én Őbenne vagyok.

Nincs-e vajon itt is sok megbánnivalónk? Felöltöztük-e már Krisztust így? Nem kell itt majd a csöndben hosszan sorolnunk Urunknak, ha engedelmesek vagyunk, és igazán eléje állunk: Uram, hányszor megtagadtalak, letagadtalak, szégyelltelek, otthon hagy­talak, vagy szerettelek volna otthon hagyni. Hányszor kiderült, hogy nem téged viszlek magammal. Még mindig az én nagy énem, óem­berem uralkodik. Könyörülj rajtam, mert úgy szeretnék átöltözni, hogy az ne átmeneti, hanem végleges változást jelentsen.

3­

A harmadik, amit az igéből megtanulhatunk ebben az össze­függésben az, hogy ez a bizonyos átöltözés nem részleges, hanem teljes változás. Ezt azért fontos tudnunk, mert minden megtérő, hívő ember nagy kísértése az, hogy átmentsen valamit a régi éle­téből az újba. Sokszor ilyen magyarázattal: Hátha szükség lesz még rá. Ami teljesen nevetségesen hangzik annak, aki ismeri, hogy mi­ről is van itt szó, és mit kínál Jézus Krisztus. Olyan ez, mintha egy­két kedvenc ruhadarabunkat magunkon felejtenénk, hogy arra öl­tözzük fel a Krisztust. S ez az, ami nem megy. Minden, amit a régi­ből akarunk átmenteni, erőtlenné teszi az újat, és alkalmatlanok­ká tesz a szolgálatra. Mert itt már szolgálatról van szó. Itt nem a magunk üdvösségéről van már szó, hanem arról, hogy miután üd­vösséget kaptam, használhat-e Isten. Erre hívott el, szolgálatra. Is­ten semmit sem használhat a régi természetünkből.

Pál apostol vallomása rendkívül radikális itt. Amikor számba veszi, hogy mi-mindene van, és hogyan érkezett meg a Krisztussal való találkozáshoz, akkor ezt mondja: „Amik egykor nekem nyere­ségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítélem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus ismere­tének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem." (Fil 3,7-8). Na­gyon fontos, hogy mindenestől bűnnek ítéljük a magunk régi életét, amit Krisztus nélkül szereztünk és éltünk; azt mindenestől hiába valónak ítéljük, és így fogadjuk el Krisztus gazdagságát. Mert csak akkor leszünk szabadok.

Ez ilyeneket jelent: egy hívő ember eljut oda, hogy bűnnek ítéli a maga képmutatását, kapzsiságát, parázna gondolatait vagy tetteit. De a szíve mélyén nem ítéli igazán bűnnek p1. a nagy száját, vagy az ügyes diplomáciai érzékét, amivel olyan könnyen el lehet intézni néha kényes dolgokat. Vagy a behízelgő, megnyerő modorát, jó föl­lépését, amivel úgy leveszi lábáról az ellenfelet, hogy az csak utána eszmél, és akkor már nyert ügye van. Erre még szükség lehet, hát azért nem lehet mindent rossznak ítélni, amit még használhat az ember. Ez így igaz. A kérdés csak az, hogy az ember akarja hasz­nálni ezeket, vagy azt akarja az újjászületett ember, hogy Isten hasz­nálja őt mindenestől?! Istennek erre nincs szüksége, és semmit nem tud használni abból, akik régen voltunk!

Tudom, hogy ez sok nehéz kérdést vet föl. Itt van mindjárt Pál apostol. Ő írja ezt a „minden"-t többször egymás után. Hát hogyan van ez? Neki p1. nagy műveltsége volt. Olyan bibliai műveltsége, amit a kor nagy teológusánál, Gamálielnél szerzett. Most akkor az mind hiábavaló lett? Hát tudjuk, hogy nem lett hiábavaló. Használta a bibliaismeretét később is. Krisztus szolgálatában is. Hogy van ez ak­kor? Akkor mégsem igaz, hogy mindent kárnak és szemétnek ítélek?

De igaz! Mert amikor ő Jézus Krisztust megismerte, akkor mind­azt, amije volt, letette Jézus lábához. Az ismereteit is, a bibliaisme­retét is, és néhány évre visszavonult az arab sivatagba (a Galata le­vélből tudjuk), és az egész teológiáját átdolgozta, és csak azt vette vissza a régiekből, amiket Jézus visszaadott neki. Az összes többit kárnak és szemétnek ítélte. Csak azt használta, amit Jézus vissza­adott. Mint az ötezer ember megvendégelésénél: Odaadtak neki mindent, és amit Jézus megáldva visszaadott a tanítványoknak, azt hordták az embereknek, és azzal laktak jól. Mindent az Ő kezébe, tegyen vele, amit akar. Ha eldobja, eldobja, mást fog adni, de én semmit nem tartok meg magamnak.

Ismertem egy lelkipásztort, akinek az Isten különleges művé­szi tehetséget is adott. Ez az ember állandó feszültségben élt. Jó lelkész volt, buzgó, szorgalmas ember, de amikor a szolgálatot vé­gezte, alig várta, hogy vége legyen, és visszavonulhasson a műhe­lyébe. Amikor a műhelyében volt, mindig rossz lelkiismerettel al­kotott. Szép alkotások kerültek ki a kezéből. Azután egyszer újjá­született. Elmondta utólag, hogy azon az estén valahogy így imád­kozott: Uram, a tehetségemet tőled kaptam. De ma este az egész életemet visszaadom neked. Nem tudom, hogy akarod-e használni valamire ezt a tehetséget. Ha igen, mondd meg, mire és hogyan. Ha nem, kész vagyok az egészet visszaadni neked.

S mi volt a folytatás? Az, hogy ennek az embernek Isten egyre több lehetőséget készített a szolgálatra, egyre gazdagabb áldással kísérte a munkáját, egyre kevesebb ideje maradt volna egyébként is a művészetére, de nem is kívánta többé. Soha többé semmit nem alkotott.

Mikor ezt egyszer valakinek elmondtam, olyan őszintén kisza­ladt a száján egy nagy sóhajtás kíséretében: De kár! Csakugyan kár? Minek van értelme ezen a világon? A Szentírás szerint csak annak, amin Isten áldása megnyugszik. És Isten áldása csak azon nyug­szik meg, ami hitből és engedelmességből fakad. Én akarok alkot­ni valamit, vagy magamat egészen az úrnak szentelni, és Ő végez­ze a maga munkáját bennem és általam úgy, ahogy Ő jónak látja? Az övé minden képességem. Vagy az enyém? Akkor nem vagyok az övé. Ezt el kell dönteni egyszer!

Ez az átöltözés nem részleges, hanem teljes változást jelent. Vagy akkor nem jelent igazán változást. E felé a teljesség felé hí­vogat és terelget minket a mi Urunk. Mert itt már új mértékek ér­vényesek. Itt már az a mérce, hogy ami nem hitből van, az bűn. Nem az a bűn, ami mindenki szemében látványosan gonosztett. „Ami nem hitből van, az mind bűn." (Róm 14,23). Ez szigorúbb mérce. Itt nemcsak a közismert bűnök ítéltetnek meg, egy sor ár­tatlan dolog kikerül az ilyen ember életéből. Olyan, ami másnak szabad, ami másnak még kellemes, jó is. De ha én magamat egé­szen az úrnak szentelem, és Ő azt mondja: ez nem a te dolgod, ha mégis csinálom, vagy szeretném végezni, az bűn. És minden bűn tőle választ el, és ezt egyetlen szolgáló ember sem kívánja magá­nak, hogy bármi elválassza az Úrtól. A hitetlennek az természetes, a magát egészen át nem adott ember úgy megszokja, hogy hol az úrral van, hol nem. A szolgálatban ez elviselhetetlen, ha bárki a tisz­ta ruha meg közém jön. És ha bármi ilyen rongyot át akarok lopni a tiszta ruha alatt, az elválaszt tőle.

Nincs szüksége Istennek a képességeimre. Amit ó visszaad, amit megszentelve és megáldva ad, abból csodák lesznek, és akkor leszek boldog, ha merem azt vállalni, és csak azt vállalni. Ez az új embernek a mérhetetlen szabadsága és gazdagsága.

Olyan szép ez az énekszöveg, egyre jobban belevésődik a szí­vembe: Segíts engem „akaratodat tanulnom, útaidban járnom, oltalmad béfedezzen, kedvem kedved szerint légyen." (487,2). Ne­kem nincs tőled független kedvtelésem, Uram. Nem tudom, és nem akarom kedvemet lelni olyan dolgokban, amiket nem Te készítet­tél. Ez a teljes önátadás.

És ez nem valami szegényes, szürke, beszűkült, szánalomra mél­tó élet. Hogy mondja Pál? „Hogy a Krisztus gazdagságát megnyer­jem." Aki Krisztus gazdagságát kapta, és egyre teljesebben kapja, annak egyre könnyebb lesz minden mást szemétnek és kárnak ítélni. Ez úgy van, hogy Jézus ajándékkal jön, és az ajándékot csak akkor tudom elfogadni, ha szabad a kezem. Ha tele van a magam régi kincseivel, nem tudom elfogadni, maradok szegény. Ki kell szórni mindent a kezemből, hogy szabaddá váljak az ajándék szá­mára, és akkor Krisztus gazdagságát megnyerem.

Az átöltözés nem külső változás, hanem belső, nem átmeneti, hanem végleges, nem részleges, hanem teljes. Kell-e nekünk így is? Másként soha nem lesz a miénk Krisztus gazdagsága, másként nem tud használni Urunk. Az a békesség, az az erő, amiről Pál azt mondja: „Mindenre van erőm a Krisztusban" (Fil 4,13), az az öröm, amit Jézus ígér: „Az én örömömet adom néktek, hogy a ti örömö­tök beteljék", az a reménység, amit semmilyen csüggesztő körülmény nem halványíthat el, az az élet, amit Jézus nekünk hozott, az csak így lesz a miénk. El tudjuk-e mondani őszintén: Magamat egészen néked szentelem: Kegyelmes oltalmad legyen mellettem, Szentlelked és igéd legyen vezérem. 468,9 ének

Bocsáss meg, Atyánk, hogy sokszor mi is csak szánkkal közele­dünk hozzád, de a szívünk távol marad tőled. Bocsásd meg, ha csak életünk egynémely területén érvényesül úgy-ahogy a te akaratod,

de sok mindent megőriztünk a magunk hatalmában. Bocsásd meg, ha külön akaratunk van még, és sokszor a magunk akaratára kér­jük szentesítő áldásodat. Gyógyíts ki ebből a vakságból.

Kérünk, bocsásd meg, ha sokszor szégyellünk téged, igyekszünk otthon hagyni, vagy itt a templomban, és csodálkozunk, hogy meny­nyi baj származik abból, hogy a hétköznapjainkat nélküled akarjuk élni. Bocsásd meg, ha sok mindent szeretnénk átmenteni a régi éle­tünkből.

Kérünk, szabadíts meg ettől a téveszmétől, hogy van valami jó a nélküled töltött életünkben. Segíts el oda, hogy világosan lássuk: Nincs énbennem, azaz a testemben semmi jó. De minden jó ado­mány és tökéletes ajándék felülről való, és ilyeneket kínálsz ne­künk. Ezek előtt szeretnénk most kitárni magunkat.

Készek vagyunk kárnak és szemétnek ítélni mindent, ami miatt nem tudtuk eddig is elfogadni Krisztus gazdagságát. Segíts, Urunk, hogy itt hagyjunk most az úrasztalánál minden kacatot. Hadd tud­juk magunkat egészen megüresíteni, és egészen beteljesedni veled, magunkat egészen neked szentelni, Szentlelked és igéd legyen ve­zérünk.

Bocsásd meg azokat az éveket, amiket a pogányok kívánságai szerint töltünk el. A testben hátralevő időt a te akaratod szerint akar­juk élni. Legyen segítségünkre ebben a te Lelked.

Kérünk, hogy túljussunk a vágyakozáson, megszabaduljunk az uram, uramozástól, és tudjuk örömmel cselekedni akaratodat.

 Ámen. 1984. február 26.