Pecsét a fehér ruhán

Jézus ezt mondta neki: Aki megfürdött, nincs más mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta.

Jn 13,10

Ez pedig azaz üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nek­tek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a vi­lágosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, ak­kor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igaz­ság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűnein­ket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg ben­nünk az ő igéje.

Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.

iJn 1,5-2,2

Mindenható Istenünk, magasztalunk, mert te világosságban vagy, és éppen a te közeledben látjuk, hogy mennyi bennünk a sö­tétség. Köszönjük, hogy mégis magad elé engedsz. Köszönjük, hogy Jézus Krisztusért, reá hivatkozva, az Ő nevében így is eléd jöhe­tünk, és amint vagyunk, sok bűn alatt, így fogadsz el.

Bocsásd meg, Urunk, mindazt, amivel megbántottunk az elmúlt héten. Olyan sokféleképpen tudunk vétkezni parancsaid ellen. Kö­szönjük, ha észrevesszük már, ha fáj ez nekünk. Köszönjük, ha Szentlelked irányít már belülről.

Áldunk a bűnbocsánat lehetőségéért. Kérünk, engedd világo­sabban látnunk kegyelmed nagyságát. Szeretnénk mi is világos­

36

ságban járni, szeretnénk, ha közösségünk lenne veled és egy­mással.

Taníts most, és Szentlelkeddel te magad győzz meg bűn, igaz­ság és ítélet tekintetében. Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le ránk!

Ámen.

Maradjunk ma is még azon a bibliai gondolatkörön belül, amely­1 el kapcsolatosan az előző vasárnapokon hallottuk Isten igéjét; vagy­

14

Először azt tanulgatni akarja régi rongyainkat, hanem egészen a maga igazságát kínálja fel nekünk. Tulajdon tiszta és szent isteni életét adja mindazoknak, akik ezt tőle hittel elfogadják. És láttuk, hogy hinni éppen ezt jelenti, hogy valaki kész elvetni és levetni mind­azt, ami a régi természetéből fakadt, és fenntartás nélküli bizalom­mal elfogadni Jézust és minden ajándékát.

Múlt vasárnap kicsit közelebb mentünk a kérdéshez, és azt lát­tuk, hogy ez a lelki átöltözés milyen változást jelent. Nem csupán felszíni, külső változásokat, hanem alapvető, belső változást. Nem időszakos, hanem végleges változást. S nem részleges, hanem tel­jes megváltozását az életünknek. Így vallottuk meg a szép, régi ének­kel: „Magamat egészen néked szentelem."

Aki azonban eddig eljut, ezt komolyan veszi és gyakorolni is kez­di, abban megszólal a kérdés, aminek az elmúlt hetekben többen is hangot adtak: mi lesz ezután? Ha valóban levetettük a régi ru­hát, és felöltöztük Krisztust, mi lesz ezzel a tiszta ruhával? Ez min­dig tiszta marad, vagy ezt is be fogjuk szennyezni? Aki felöltözte Krisztust, az többé nem vétkezik? Vagy az is vétkezik, és ezzel min­dent tönkretett? Mi lesz a tiszta ruhával?

Ez valóban nagyon komoly kérdés. Valaki olyan kedves fölhá­borodással mondta: ahhoz, hogy mindvégig megőrizzük a tiszta ru­hát, szenteknek kellene lennünk, de ez lehetetlen. Nos, mit mond

erről a Szentírás? Ezt szeretném néhány pontba foglalva a felolva­sott ige alapján elmondani.

Az első, amit megtudunk Isten igéjéből, hogy az újjászületett ember is vétkezik, mert az újjászületett ember is ebben a testben éli az új életét, és ehhez a testhez hozzá van kötve a bűn. Nem igaz tehát az a tanítás, ami egyre nagyobb tért hódít keresztyén körök­ben, és amit a „tiszta szív" tanának neveznek, hogy tudniillik Isten gyermeke nem vétkezik többé, vagy ha vétkezik is, annak nincs jelentősége. Nagyon világosan olvastuk az igében: „Ha azt mond­juk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igaz­ság nincsen mibennünk. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük Őt, és az Ő igéje nincsen mibennünk." (iJn 1,8. io).

Akkor mégsem lesz szent, aki Krisztusban újjászületett? Ki a szent? Az, aki sohase vétkezik, vagy az, aki elfogadta Jézus Krisz­tustól bűnei bocsánatát? A Szentírás egyértelmű tanítása szerint az utóbbi. Azok a szentek, akik hiszik azt, hogy Krisztus golgotai kereszthaláláért az igazságos Isten nekik minden bűnüket megbo­csátotta. Sajnos, ezután is vétkeznek, de bizonyosak abban, hogy azokat a vétkeiket is megbocsátotta. Azok a szentek, akik halálo­san komolyan veszik, hogy Jézusért Isten nem tulajdonítja nekik a saját bűneiket, de nekik tulajdonítja Jézus Krisztus szentségét és igazságát. És ebben a hitben lesznek Isten gyermekei. Nem azok tehát a szentek, akiket tiszteletreméltó, az átlagon felüli, rendkí­vüli vallásos teljesítményeikért a római egyház haláluk után szentté avat, hanem mindazok szentek, akik Jézus nevében hisznek, akik így Isten gyermekeivé lettek.

Hadd kérdezzem meg: te szent vagy-e? Erre óvatosan szoktuk válaszolni: remélem, jó lenne, de ma reggel is indulatosan jöttem el otthonról, és a múlt héten is... És akkor soroljuk, hogy mi min­den volt. Nem attól függ, hogy szent-e valaki. Attól függ, hogy hi­szi-e bűnei bocsánatát, és Jézusért Isten gyermekévé lett-e. Erről pedig az Ő Szentlelke tesz minket bizonyosakká, hogy Isten gyer­mekei vagyunk, ahogy a Római levélben olvassuk. Pál apostol a legtöbb levelét így kezdi - mindegy, hogy melyik város nevét tesz­szük oda: „A Korinthusban levő és a Jézus Krisztusban hívő szen­teknek." „Az Efézusban lakó és a Krisztus Jézusban hívő szentek­nek." Utána megdorgálja őket keményen, és felsorolja bűneiket. Hát miféle szentek azok, akiknek bűneik vannak, akik veszekednek meg paráználkodnak? Nem azért szentek, mert soha többé nem vétkez­nek, hanem azért lettek szentek, mert Krisztust befogadták. Éppen ezért minden bűnüket szemükre veti az apostol, és éppen ezért min­den bűnükre újra és újra bocsánatot kérnek. Aki tehát „átöltözött" - ahogy ezt az előző vasárnapokon tanultuk -, az a szent. Isten szentjei is vétkeznek, míg e testben élnek, de tudják, hogy mit kell tenniük a vétkeikkel.

A második kérdésünk éppen ez: mit kell tenniük vele? Ha be­piszkolták a fehér ruhájukat, amit Jézustól kaptak, mitévők legye­nek? Próbálják valahogy eltakarni? Hallgassanak róla mélyen, vagy egy vállrándítással, tettetett cinizmussal tegyék túl magukat rajta? Vagy az ellenkező végletbe essenek, és vonják le a konzekvenciát, hogy a keresztyénség nem nekik való? Nem tudják győzelmesen él­ni, nem tudják teljesíteni, legjobb abbahagyni. Nagyon gyakori kí­sértése ez az Ördögnek, hogy a bűneikkel keserítsen el újjászüle­tett embereket. Vagy próbáljuk ellensúlyozni valami jócselekedet­tel, ha már vétkeztünk? Urunk egyiket sem ajánlja.

Hanem mit ajánl, hogyan olvastuk az előbb? „Ha pedig a vilá­gosságban járunk... akkor közösségünk van egymással, és Jézus­nak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha meg­valljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és meg­tisztít minket minden gonoszságtól. Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfo­gónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bű­néért is." (iJn 1,7. 9. 2,1-2). Mit tegyen az, aki újjászületett ember létére mégis vétkezett? Azt, amit az induláskor tett: Járuljon biza­lommal a kegyelem királyi székéhez, ahol irgalmasságot nyer és bo­csánatot, mert bővölködik a kegyelemben a mi Istenünk.

Menet közben sincs más megoldás, mint az indulásnál volt. A bűneinket odavinni, ahova valók. Ahhoz, aki egyedül fogadja el őket. Aki magára vette minden bűnünket: Jézus Krisztushoz, és újra és újra hittel elfogadni az Ő bocsánatát. Nincs más megoldás. Aki valami mást keres, elveszíti az új életét, mert Jézus helyett önmagára néz, vagy bárki másra, és az lesz istenné az életében. Ez a legszörnyűbb, ami elszakít Urunktól. Az új életet menet köz­ben is az táplálja, ami elindította: Isten kegyelmének kiapadha­tatlan forrása. Kegyelemből élünk, és hitben járunk. Nincs más le­hetőség az új életben való megmaradásra, és az abban való gazda­godásra.

Nyilvánvaló, hogy az új ember már nem akar vétkezni, az újember azonnal észreveszi, ha vétkezik. Az új ember egy napig sem hajlandó együtt élni a vétkeivel. Ha az utcán járás közben hozza elé Isten a bűnét, ott vallja meg, és tudja: „Ha megvalljuk bűnein­ket, ó hű és igaz, és megbocsátja." Ez a különbség. Nem az, hogy az új ember sohase vétkezik, hanem az, hogy nem akar, hogy utálja, azonnal szabadul tőle, és bizonyos abban, hogy megszabadul tőle, mert erre ígéretünk van. De ehhez az kell, hogy egész konkrét mó­don a bűnvallás gyakorlattá váljék az életünkben.

Hadd kérdezzem meg, hogy a múlt vasárnapi úrvacsora óta vallottál-e bűnt Istennek? Vagy azóta nem vétkeztünk? Vagy ész­re sem vettük? Az óriási baj. Nem fáj? Nem zavar? Nem észleljük, hogy valami zavar támadt az úrral való meghitt közösségünkben? Vagy azelőtt sem volt meghitt közösségünk, és ezért nem érezzük a zavart? Aki valóban átöltözött, aki tiszta ruhát kapott Krisz­tustól, az nem bírja elviselni, hogy bepiszkolta azt a ruhát, és azonnal megy oda, ahol megtisztítja a ruháját az a Krisztus, aki­től kapta.

Aki zavartalanul együtt tud élni a bűneivel, az még nem öltözött át. Az vagy nem hajlandó levetkőzni, és ragaszkodik a maga ron­gyaihoz, vagy nem hiszi igazán, hogy Jézus neki is fehér ruhát ad.

De aki ezt átélte: minden, ami belőlem származik, hiábavaló, és amit Ő kínál, az ténylegesen az enyém lehet, és el is fogadta, és meg is köszönte, az az ember nem bírja, ha pecsét van a fehér ruháján. És a pecsétet ugyanaz a Krisztus tisztítja, aki megszerezte és ajándé­kozta a fehér ruhát. „Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől."

Remélve, hogy a képek nem zavarják egymást, ha a múlt vasár­napi képünknél maradunk, hogy tudniillik nem is a ruha ez már, hanem úgy összenőhetünk Krisztussal, mint a bőrünkkel, akkor is találó ez a kép. A bőrünk is beszennyeződik, és megmossuk. Akinek vannak gyermekei, unokái, tudja, hogy egy-egy nyári napon úgy ösz­sze tudják kenni magukat, hogy alig lehet rájuk ismerni. Megfür­detjük oket, és olyan tiszták lesznek, mint reggel voltak, amikor ki­keltek az ágyból. Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére így tisztít meg minket menet közben is újra és újra minden bűntől, ha meg aka­runk tisztulni. És aki már ezt a bizonyos fehér ruhát, Krisztus igaz­ságát hittel elfogadta, az meg akar tisztulni. Az szenved, ha pecsét van azon a ruhán, és az a tisztaságára nagyon sokat ad.

Ezért mondja Jézus a lábmosás történetében: „Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta." Aki megfürdött, aki már tiszta lett, aki fölvette ezt a fehér ruhát, annak nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni. De ar­ra szüksége van. Arra naponta szüksége van, vagy naponta több­ször. Különben egészen tiszta.

Éppen ez a következő gondolatunk, hogy ennek a feltétele vi­szont az, hogy már megfürdött. „Aki megfürdött, annak nincs más­ra szüksége, csak a lábait megmosni." (Jn 13,10)

Mit jelent megfürödni? Titusz levelében olvassuk azt a képet, hogy az újjászületés fürdőjével megtisztított Urunk. Egy másik he­lyen azt olvassuk, hogy a Krisztus halálába való bemerítkezés az új­jászületés. Krisztus halálába bemerítkezni azt jelenti: én meghal­tam, és mostantól kezdve ó éli bennem a maga életét, és ezt én is így akarom. Idézgetjük ezeket az aranymondásokat, de ritkán vesszük komolyan a maguk élességében őket. Mit jelent ez: nem én élek többé, hanem „él bennem a Krisztus"? Ez azt jelenti, hogy vé­ge annak, amit én eddig akartam, jónak tartottam, aki én voltam. Önmagamat mindenestől halálra ítéltem. A keresztség jelképezte ezt, az első századokban egészen így gondolkodtak, a Szentírás ezt tanítja. Amikor egy pillanatra víz alá merítették a megkereszteltet, eltűnt, megszűnt, meghalt. Aki onnan kijött, az már új ember, ab­ban Krisztus él.

Nos, ez a megfürdés megtörtént-e már az életünkben? Csak utá­na lehet beszélni a lábmosásról, megszentelődésről, s minden egyéb­ről. Egészen eddig mindezek akadémikus kérdések, amikről jóízűt lehet beszélgetni, vitatkozni, de marad az életünk a kárhozatban, maradunk a magunk bűneiben. Ez a megfürdés megtörtént-e már? Hogy én kimondtam magamra a „nem"-et, azt tudniillik, hogy nin­csen énbennem, azaz a testemben semmi jó, és átadtam az ural­mat az életem fölött Jézusnak. Ez elkezdődik egy döntéssel, azu­tán folyamatosan tart életünk végéig. Elkezdődött-e, és történik-e folyamatosan az életünkben? Csak ezután érdemes beszélni min­den egyébről.

Jézus Krisztus ezt tette lehetővé, hogy az atyáinktól örökölt hi­ábavaló életünket abbahagyjuk, ami a biztos halálba torkollik, akár­milyen sikeres legyen is itt a földön, a biztos kudarc vár rá Jézus nélkül. Ezt abbahagyjuk, és ezt mondjuk: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mától kezdve a te akaratod érvényesüljön az életem­ben. Ezt jelenti, felöltözni a Krisztust, ezt jelenti, megfürödni. S utá­na már csak a lábat kell megmosni, ahogy itt Jézus Krisztus mondja. Akinek az életében ez a bizonyos fürdés még nem történt meg, az teljesen reménytelenül küszködik a bűneivel. Nagyon sok jó szán­dékú, vallásos, sőt hívő ember van, akik felveszik a harcot a bűne­ikkel, és mindig alul maradnak. Mert nem egyenlő ellenfelek va­gyunk. „Az én erőm kicsiny, a bűn erős nagyon" - mondja egyik énekünk, de így folytatódik: „Te tudsz s akarsz segíteni, hát segíts bajomon."

A nagy ellenféllel szemben a még nagyobbat nyerem meg szö­vetségesül, vagy fogadom el szövetségét. Jézus legyőzte a bűnt, és ezzel a hittel győzhetek én is. De ez nem az óember harca. A Biblia azt mondja az óemberről, hogy az nem tér meg. Ez a mi tragédi­ánk, hogy szeretnénk mindig jobbá lenni, Jézus pedig ezt mondja: mássá legyél. Az óembert nem lehet megjobbítani. Lehet nevelni, meg lehet tanítani viselkedni, beszélni, de a természete változat­lan marad. Új természetre van szükségünk, Krisztuséra. Ezért hasz­nálhatatlan Isten számára minden, ami a régi természetünkből fa­kad (ahogy azt a múlt vasárnap is láttuk).

Tehát ha valaki megfürdött, akkor nincs szüksége másra, csak hogy a lábát megmossa. De arra szüksége van!

És ha a fehér ruha mindig ugyanott piszkolódik be? Vagyis ha a hívő ember mindig ugyanazokat a bűnöket követi el újra és újra, akkor mit tegyen? Aki gyerekruhát szokott mosni, az tudja, hogy azok mindig ugyanott piszkolódnak. Valahogy így vagyunk a tiszta ruhával is, hogy sokszor ugyanott lesz piszkos. Megbántam, sze­retnék tőle szabadulni, és egy hét múlva rettenetes szégyenkezés­sel menni kell: Uram, már megint ugyanaz. Nem is mondom. Te tu­dod. Hogy lehetne tőle szabadulni?

Itt fontos különösképpen azt komolyan vennünk, hogy hitben járunk és nem látásban. Es itt kell látnunk világosan, hogy mikor győzte le Jézus a bűnt és a bűneinket? Most szabadít meg attól? Most kell kérni, hogy szabadítson meg, vagy már megszabadított? A Szentírás azt állítja, hogy megszabadított. Minden bűnünkből megszabadított, amikor meghalt a Golgotán, és ezt mi hittel komo­lyan vehetjük.

Ezt nehezen értjük, sőt valószínű, hogy nem is értjük meg ér­telmünkkel. Ezt csak a hit tudja megragadni, hogyan van: megsza­badított belőle, és mégis ismétlődik. De minket Isten igéje mégis erre bátorít, hogy hittel vegyük komolyan, hogy megszabadított.

És ha mégis ismétlődik? Akkor hittel vegyem komolyan azt is, hogy a láthatókra nézve is kiveheti az életemből. Sokan beszámol­nak arról boldogan, hogy egy-egy mindig visszatérő bűnüket egy­szer csak kivette Isten az életükből. Az a kísértés, amiből olyan gyakran bűn lett, egyszer csak nem volt többé kísértés számukra. Nem volt vonzása, nem volt ereje. Megerőtlenedett a bűnnek a tes­te - így olvassuk a Római levélben. És erről nekünk nem szabad lemondani. Isten nemcsak bocsánatot ígér, hanem szabadulást is minden bűnünkből. Ennek feltétele az, hogy őszintén elítéljük azt a bűnt, mert vannak nekünk kedvenc bűneink is, amikhez ragasz­kodunk.

Ha azonban mégis úgy látná jónak Isten, hogy megmaradjon valami ilyen az életünkben, akkor ez tarthat alázatban, és ez bizo­nyítja újra és újra hiú énünknek, hogy ennyire hitványak vagyunk, hogy újra és újra elbukunk ugyanott, és ennyire rászorulunk a ke­gyelemre, és csak a kegyelemből élhetünk.

Éppen itt szólal meg az utolsó gondolat. Az tudniillik, hogy egészen Isten kegyelméből élünk, teljesen Krisztus győzelme a mi győzelmünk feltétele, de nekünk is van valami feladatunk. Ez a feladat pedig így hangzik, ahogy talán a legfrappánsabban Pál fo­galmazza meg a Római levélben: „Öltözzétek fel az úr Jézus Krisz­tust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra". (Róm 13,14).

Mindnyájunknak vannak jellegzetes kívánságai, kísértései. Ha ezt egyszer elítélte valaki, és tudja, hogy ebből szokott a bűn szü­letni, és ebben bukom el újra és újra, de én nem akarok elbukni, akkor ne tápláljam a testet a kívánságokra! Ennyit megtehetünk, és ennyit nekünk kell megtenni. Ne adjak táplálékot a régi természet­nek, ezzel magával erősítem az újat. Minden, amivel a régit táplá­lom, az újat erőtleníti, és mindennel, amivel az újat erősítem, erőt­lenné teszem a régi természetemet. Nekünk nem a régi természe­tünkkel, a bűnnel kell viaskodnunk, úgysem bírunk vele, és azt Jé­zus Krisztus legyőzte. Nekünk a bennünk élő Krisztust kell erősí­teni, az új természetet táplálni, és a testet pedig nem táplálni a kí­vánságokra. Elég ennyi, hogy nem táplálom, és Jézus Krisztus ad győzelmet.

Mit jelent ez? Azt, hogy ha valakinek hitetlen életében a pénz volt a gyenge pontja, akkor újjászületett emberként se pénzzel akar­jon foglalkozni feltétlenül. Lehet, hogy szabad már tőle, tiszta, egy fillér sem tapad azóta a kezéhez, de nem érdemes a leggyengébb pontját izgatni. Ha valakit az érzékiség kötözött meg, akkor vigyáz­zon nagyon a másik nemmel való érintkezésére. Mesterségesen ne hozza magát nehéz helyzetbe. Szabadult alkoholisták mondják, hogy egy rumos meggyet sem érdemes megenni utána. Mondjanak a ba­rátok meg a munkatársak, amit akarnak. O tudja, hogy mit ér a sza­badulás, s nem kockáztatja azt ez rumos meggyért vagy néhány megjegyzésért. Ne tápláljátok a testet a kívánságokra! Ha bizonyos gondolatokon szokott elszaladni a fantáziánk, és elvisz Istentől, ne kezdjünk el azokon gondolkozni. Eszünkbe juthat, erről nem tehe­tünk, de ha már elkezdünk gondolkozni rajta, arról tehetünk. Mi­kor a gyönge pontunkon támad a kísértő, akkor forduljunk azon­nal a mi Urunkhoz, aki megszabadított, és megőriz ebben a sza­badságban. Aki tiszta ruhát adott, megőrzi a tiszta ruhánkat. De ne játsszunk a kísértéssel!

Érdemes itt a megelőző verseket is elolvasni, mennyi össze­szedettségre, aktivitásra, összpontosításra bátorítja az apostol a hívőket. Ezt mondja: „Ezt pedig cselekedjétek, tudván, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk (nagyon sok álmodozó és ál­mos hívő van). Mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elkö­zelgetett, vessük el azért a sötétség cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit. Mint nappal, ékesen járjunk, nem tobzódá­sokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségek­ben, nem versengésben és irigységben. Hanem öltözzétek fel az

úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra." (Róm

13,11-14).

Ez a fajta összeszedettség nagyon fontos gondolata a Szentírás­nak. Két-három igére hadd emlékeztessem a testvéreket. Amikor Dániel néhányad magával tizenévesként babiloni fogságba került, és ott intenzív átnevelést kezdtek rajtuk, akkor ezt olvassuk: „Dá­niel pedig eltökélte a szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a ki­rály eledelével." (Dán i,8). Ott bizonyos okok miatt ő ezt döntőnek találta: azt az étrendet neki mint hívő embernek nem szabad elfo­gadnia. Eltökélte a szívében. Fogalma sem volt még arról, hogyan lehet ezt megvalósítani. De mivel eltökélte, Isten végigkísérte őt ezen az úton, megáldotta, és sikerült a lehetetlen is.

Vagy maga Jézus mondja az utolsó időkre nézve: Tökéljétek el a ti szívetekben, hogy semmin nem gondolkoztok, hogy mit mond­jatok majd, ha nehéz helyzetbe kerültök, mert az én Atyám meg­adja tinéktek. (Lk 21,14).

Pál pedig, aki egyértelműen és teljesen Isten kegyelmére építette az életét, mégis azt írja a Korinthusi levélben: „Megsanyargatom a testemet, és szolgává teszem, hogy amíg másoknak prédikálok, magam alkalmatlanná ne legyek a küzdelemre." (1Kor 9,27).

Ez a megsanyargatom szó a sportéletből vett szakkifejezés: ami­kor az ökölvívó úgy üti meg az ellenfelét, hogy a szemhéja felre­ped, és harcképtelenné válik. Ezt mondja Pál: olyat húzok be neki, hogy engem nem fog visszatartani az engedelmesség útján. Ez a „neki" a bennem élő óember. Nem másokkal viaskodunk, hanem a magunk régi természetével. De mivel eltökéltem a szívemben, nem engedem, hogy engem szakadatlanul gáncsoljon. Én ebben a boldog szabadságban akarok élni, amire Isten elsegített! Nem táp­lálom a testet a kívánságra, és a gyenge pontjaimra különösen is ügyelek.

Valami olyan ez, mint amikor valaki gödrös utcában lakik (egy időben mi is laktunk). Egyfolytában bosszankodhat amiatt, hogy mindig megbotlik, kificamodik a bokája, belemegy a kerékpár vagy a kocsi kereke, és nem tud rajta változtatni. Hiába tömi be, újra lyuk lesz ott, ha földdel betemeti is. Egy megoldás van, és ez volt ott a mi számunkra is: a nagyobb gödröket megtanultuk, hogy hol vannak, és kikerültük. Tudni kell, hogy hol vannak lyukak az éle­tem útján, hol vagyok leginkább sebezhető, és azt kerülöm. Nem azért fogok győzni, mert ügyesen kikerültem, hanem azért, mert Jézus Krisztus győzelme az enyém. Mivel azonban nem akarom kificamítani vagy megütni a bokámat, a lelki élet útján sem, ezért éber vagyok, és őrködöm. S közben tudom: egyedül isten kegyel­me tart meg. -

Isten igéje tehát azt mondja, hogy az új ember is ebben a test­ben él, és amíg ebben élünk, addig vétkezünk. Ezekkel a vétkeink­kel is ugyanahhoz az Istenhez mehetünk bocsánatért, akitől lege­lőször elfogadtuk bűneink bocsánatát. Akkor elég azonban a láb­mosás, ha előzőleg valóban megfürödtünk. A lábmosás nem pó­tolja a megfürdést. Ha igazán odaszántam magam neki, akkor él­hetek a naponkénti bűnbocsánatból és a kegyelemből, még akkor is, ha vannak vissza-visszatérő bűneim, amikből Ő meg tud sza­badítani. De amíg nem ad szabadulást, addig ezek alázatban tar­tanak. És szükség van az éberségemre is. Ne játsszam a tűzzel, ne tápláljam a testet a kívánságokra, de tápláljam magamban az újembert. Legyen nagyon drága az a fehér ruha, amit Krisztus adott, mert ez a ruha a halál után is használható.

Vagy ebben a ruhában jelenünk meg majd az ítélő Isten előtt, vagy mezíteleneknek találtatunk, ahogy az ige mondja. Vagy Krisz­tus igazságába öltözötten, vagy mezítelenül, halálra ítélten. Jól is­merjük a Jelenések könyvének azt a részét, amikor a mennyei lát­nok kérdezi: Kik ezek, akik itt vannak fehér ruhában, és honnan jöt­tek? És akkor megszólal az angyal, és ezt mondja: „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruhájukat, és meg­fehérítették ruhájukat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten ki­rályi széke előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az Ő templomá­ban. És a királyi székben ülő kiterjeszti sátorát felettük. Nem éhez­nek többé, sem nem szomjaznak többé. Sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket, és eltöröl Isten az ő szemükről minden könnyet." (Jel 7,13-17).

A Bárány Jézus váltott meg minket, a Bárány Jézus adja nekünk az ó tulajdon ruháját, a Bárány Jézus vére tisztít le minden pecsé­tet erről a ruháról, és egyszer majd Őérette állít maga elé a minden­ható Isten.

Legyen hát a mi boldog hitvallásunk és imádságunk:

Az Isten Bárányára letészem bűnöm én, És lelkem béke várja ott a kereszt tövén. A szívem mindenestől az úr elé viszem, Megtisztul minden szennytől a Jézus vériben. 459,1 ének

Urunk, te látod, hogy szeretnénk jobbá lenni, de nem akarjuk semmiképpen a magunk régi természetét halálra ítélni. Azt olvas­suk az igében, hogy neked volt hatalmad letenni az életedet, és új­ra felvenni azt. Add nekünk ezt a hatalmat, hogy letegyük a ma­gunk régi életét, és elfogadjuk azt az újat, amit te kínálsz.

Megvalljuk, hogy nem is egészen tudjuk, mit is kínálsz, és nem bízunk benned annyira, hogy bizonyosra vennénk, hogy csupa jót adsz.

Bocsásd meg, hogy összemerjük mérni azt, amit mi jónak ne­vezünk magunkban, azzal, amit te adsz, s azzal, aki te vagy. Tudjuk, Urunk, hogy senki sem jó, csak egy, az Isten. Köszönjük ezt a nagy lehetőséget, hogy elénk jössz Jézus Krisztusban, és önmagadat kí­nálod nekünk.

Szentlelkeddel segíts el erre a döntésre: nincsen énbennem, az­az a testemben semmi jó. Nem a magam életét akarom tovább él­ni, szeretnélek téged befogadni. Köszönjük a bűnbocsánat lehetősé­gét, köszönjük, hogy jöhetünk hozzád bűnt vallani, és ha megvall­juk bűneinket, te megbocsátod azt. Adj nekünk éberséget, érzé­kenységet, hogy őrizzük ruhánk tisztaságát, és közben erősítsd meg azt a hitet bennünk, hogy a mi győzelmünk a te győzelmed, és te győztél a kereszten. Segíts ebben a hitben járni, és ebből a kegye­lemből élni.

Köszönjük, hogy látod mindannyiunk személyes terheit is, zsák­utcáinkat, nyomorúságainkat. Te adj szabadulást, erőt, megoldást.

Könyörgünk, te adj békességet és gyógyulást betegeinknek, vi­gasztalást a gyászolóknak. Légy társuk az egyedül lévőknek, tanácsadója a tanácstalanoknak. Ígéreted szerint te fogjad jobb kezünket, és tanácsoddal igaz­gass ezen a most következő héten is. 

1984. március 4. Ámen. 

Cseri Kálmán

Milyen változás az átöltözés?

Amik azonban nékem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisz­tusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek min­dent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. Fi1 3,7-8

Mondom tehát, és tanúsítom az Úr nevében, hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodá­suk szerint. Az ő elméjükre sötétség borult, és elidegenedtek az Is­tennek tetsző élettől, mert megmaradtak tévelygésükben, és megke­ményedett a szívük. Ezért erkölcsi érzékükben eltompulva, gátlás­talanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemedtek nyereség­vágyukban. Ti azonban nem így tanultátok a Krisztust; ha való­ban úgy hallottatok róla, és kaptatok felőle tanítást, ahogyan az megvalósult Jézusban. Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszé­se szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.

Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, min­denki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak. „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek": a nap ne menjen le a ti haragotok­kal, helyet se adjatok az ördögnek. Aki lopni szokott, többé ne lop­jon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. Semmi­féle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azok­ra, akik hallják. És ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára. Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek min­den gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban. Ef 4,17-32

Kegyelmes Istenünk, segíts, hogy úgy tudjunk most magunkba szállni, mint akik szent színed előtt vagyunk. Ott, ahol minden lep­lezetlenül kiderül előtted, aki mindent tudsz rólunk, és aki nem­csak olyannak látsz minket, akik most vagyunk, hanem látod azt is, hogy kik leszünk, ha engedünk neked.

Kérünk, hogy végtelen szereteted győzze le ellenállásunkat, ma­gunk igazolását, keménységünket, hitetlenségünket, fáradtságunkat. Szólíts meg most igéddel úgy, hogy belerendüljön az életünk, és új alapokra kerüljön. Arra a fundamentumra, amelyiken egyedül le­het megállni, a te egyszülött fiadra, Jézusra.

Áldunk, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá szereteted irántunk, hogy elküldted Őt erre a világra, és Ő az életét adta azért, hogy nekünk életünk legyen, s bővölködjünk.

Kérünk, Urunk, hogy teljes nyitottsággal és bizalommal hadd tudjuk most hallani a te szavadat. Kérünk, hogy hadd tűnjön el min­den, ami ezt megzavarná, ami ennek akadálya lenne. Még az is, akin keresztül érkezik. Te legyél itt nagy. Dicsőítsd meg magadat közöttünk, mint szabadító Isten.

Olyan sok láthatatlan bilincs csörög az életünkön. Szabadítá­sodra várunk, Urunk. Kérünk, hogy ne hiába töltsük itt ezt az órát. Veled hadd találkozzunk. Adj bátorságot ahhoz, hogy levetkőzzük ama régi élet szerint való óembert, és felöltözzük az újat, téged magadat, Urunk Jézus Krisztus.

Két héttel ezelőtt Jézus Krisztusnak ez a mondata volt alap­ igénk: „Senki sem varr új posztóból foltot az ócska ruhára, mert ami azt kitoldaná, még elszakít a ruhából, és nagyobb szakadás lesz." (Mt 9,16).

Megtanultuk ebből azt, hogy Jézus Krisztus nem foltozgatni akarja az életünket, hanem egészen új életet, a maga tulajdon, is­teni életét kínálja. Éppen ezért az egyetlen helyes magatartás ré­szünkről is az, ha nem foltoztatni akarunk vele, mert erre Ő nem is hajlandó, hanem készek vagyunk levetni és megvetni mindent, ami a régi természetünkből ered, és bizalommal elfogadni mind­azt, amit Ő nekünk kínál. Vagyis befogadni őt, mert akik Őt befo­gadják, azoknak hatalmat ad, hogy Isten fiaivá legyenek.

Csodálatos nagy evangélium ez a Bibliában, hogy isteni ter­mészet részeseivé lehetünk. Ennek a világos feltétele azonban az, hogy vetkőzzük le először a régit. Utána lehet felöltözni a Krisz­tust úgy, mint ahogy az Efézusi levélben olvasott igeszakaszból hal­lottuk.

Ez az ige sokakban leleplezte azt, hogy eddigi vallásosságuk csak foltozgatás volt, és többen feltették az elmúlt két hétben a kérdést egészen őszintén és cselekvésre készen: hogyan is történik ez az át­öltözés? Ha valaki nem foltozgatni akarja tovább a maga régi életét, hanem kész levetni azt és felöltözni Krisztust, hogyan történik ez?

Személyes beszélgetéseken és az elmúlt két hét bibliaóráin er­ről többször is volt szó. Ma néhány olyan tévedésre szeretném Is­ten igéjének az eligazító válaszát továbbadni, amelyek éppen e be­szélgetések során kerültek elő. Tudniillik mit is jelent voltaképpen ez a lelki átöltözés? Igen könnyen félreértjük vagy rosszul értjük ezt, és azután emiatt akadhat el valaki félúton, vagy mielőtt még igazán elindulna, már megáll. Mit jelent ez az átöltözés, amiről a Biblia olyan világosan szól? Három kérdésre szeretnék rámutatni.

1.

Az első, amit Isten igéje határozottan állít, hogy ez nem külső, hanem belső változást jelent. Tehát nem az életünk felszínén tör­ténik valami, hanem az életünk mélyén változik meg valami alap­vetően. Az alapok változnak meg, pontosabban végre lesz alapja az életünknek. Az egyetlen fundamentum, amelyikről ezt mondja az ige: „Más fundamentumot senki sem vethet, mint amely vettetett, aki a Jézus Krisztus." (1Kor 3,11).

Végre Őrá épül egy ember élete. Az ilyen élet teherbíró és vi­harálló. Ez az élet még az utolsó ítélet viharát is kiállja. Hiszen aki Krisztusban van, nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életre. Tehát ne valamiféle felszíni és felszínes változással azonosít­suk ezt a fajta átöltözést, mert ez lényegi változás. Itt nem az újjá­született ember szóhasználata vagy modora, vagy viselkedése mó­dosul, hanem a gondolkozása változik meg teljesen, alapjaiban. A megtérés görög szava, ahogy ez a Bibliában előfordul, pontosan ezt jelenti, hogy a gondolkozás megváltozik.

Éppen ezért ez nem olyan változás, amit meg lehet tanulni, vagy amit meg lehet játszani. Ez nem abból áll, hogy magunkra agga­tunk néhány, a lényünktől idegen, de valami miatt felvett szokást, szót, fordulatot. Itt belülről fakad minden. Belső változásról van szó, ami azután meglátszik az életünk külső megnyilvánulásaiban is. Meglátszódik a szóhasználatunkban, a mosolyunkban, mert aki­ben Jézus Krisztus él, az másként mosolyog, máskor mosolyog. Le­het, hogy a többiek mosolyognak, és ő akkor sír, vagy fordítva. De nem itt történik a változás, hanem belül, aminek azután ilyen gyü­mölcsei vannak. Ezért mondja az ige: Aki Jézus Krisztust befogad­ja, az teremni kezdi a Lélek gyümölcsét. A gyümölcsöt nem úgy akasztják a fára, hanem az onnan belőle jön ki egészen csodálatos és titokzatos módon. Nos, így jönnek ki ezek a „gyümölcsök" is az újjászületett ember életének a fáján.

Nemrégiben beszélgettem valakivel, akinek elég közelről isme­rem az életét, és tudom, hogy nem hívő ember. Annál meglepőbb volt, hogy igen sok kegyeskedő fordulatot szőtt a beszédébe. Főleg az bántotta a fülemet, hogy nagyon gyakran nevezte Istent, Jézust így: az úr. De a mondataiból kiderült, hogy semmiféle belső válto­zás nem történt, idegen tőle ez a stílus. Amikor ezt mondta: az úr, ez nem hitvallás volt az ajkán, hanem csak lecke felmondás, után­zás. Nem belső bizonyosság, hanem modorosság. Kiderült azután, hogy egy barátnője elhívta egy gyülekezetbe. Egy idő óta odajár, és megtanulta ezt a stílust. De belül semmi nem változott. Nagyon ve­szélyes állapot ez azért, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt tekintsük keresztyénségnek. Hogy aki már így tud beszélni, az biz­tosan keresztyén. Holott szó sincs erről. Mert ez az átöltözés, ami­ről Jézus beszél, nem külső, hanem belső változást jelent.

Ebben van a nagy veszélye annak, amikor a hívő szülők gyer­mekei megtanulnak egy bizonyos beszéd- és viselkedési módot, és azt gondolják, hogy ezzel ők már keresztyénekké lettek. Nem fo­gunk azért másként beszélni és viselkedni otthon, mivel egy iga­zán hívő ember egyformán viselkedik és beszél mindig. És ez nem azt jelenti, hogy ne tanítsuk meg a gyerekeinket Isten dolgaira, csak nehogy azt higgyék, hogy ez azt jelenti, hogy ők most hívők lettek, mert ismernek egy bizonyos szöveget, vagy ismeretek birtokába jutottak. Ez még nem azonos az átöltözéssel. Ezt követnie kell még az átöltözésnek. Ha ez jól történt, egyengeti az útjukat, ami az új­jászületéshez vezet, de nem azonos azzal.

Ha valaki azonosítja, akkor Isten kemény helyreigazításával ta­lálkozik. Az Ézsaiás 29,13-ban olvassuk azt az igét, amit Jézus is idéz egyszer: „Ezt mondja az úr: Mivel ez a nép szájával közelít hoz­zám, és csak ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem úgy, hogy irántam való félelmük betanított emberi parancsolat lett." En­nél precízebben nem is lehet megfogalmazni. Szájával tiszteli a nép az Urat, de a szíve távol van tőle. A látszólagos istenfélelme betanított emberi parancsolat csupán. Megtanulták a leckét, föl is tud­ják mondani. Még másnak is el tudják mondani. Számon is tudják kérni. Általában az ilyenek kérik számon másokon szigorúan. De a szívük maradt a régi, távol az Úrtól. Gyakorlatilag Istentől függet­lenül éli a maga életét, a szájával dicséri Istent. Ettől óv minket Is­ten, a képmutatásnak ettől az életveszélyes csapdájától, amikor kí­vül valami megváltozott, és azt gondolom, hogy ez átöltözés. Pedig a szívem a régi maradt.

Jézus ezt mondja a Hegyi beszéd végén: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." (Mt 7,21). Itt adja meg a kulcsát az átöltözésnek: aki cselekszi. Ezen lehet lemér­ni. Nem azért cselekszik, hogy majd a cselekedeteiért kapja az üd­vösséget, hanem mivel az üdvösséget, bűnei bocsánatát hittel el­fogadta, képes cselekedni a mennyei Atya akaratát. Ez látható je­gye, a pecsétje annak, hogy neki üdvössége van, hogy megváltoz­tak a cselekedetei is. Ismeri már az Atya akaratát, öröm neki en­gedelmeskedni. Ez: cselekszik, feltételezi azt, hogy keresnie kell az Atya akaratát, fel kell ismernie, minduntalan a saját akarata ellen kell döntenie. Tehát ezért és így olvassa a Bibliát, ezért és így hall­gatja az igét, így lesz természetévé az, hogy kész minden pillanat­ban önmaga ellen dönteni, mert egyszer s mindenkorra megtagad­ta a maga régi természetét, és Jézus Krisztus természetét akarja megerősíteni önmagában, ezért engedelmeskedik neki.

Ez az átöltözés! Ez komoly dolog, itt belülről történt változás, és ezek ennek már csak a külső jegyei, hogy olyan szívesen olvassa a Bibliát, hogy el nem maradna az istentiszteletről. Hát persze, mert létkérdés neki, hogy ismerje az Atya akaratát, másként nem tudná cselekedni. Viszont ő azt akarja már cselekedni, és ez éle­tének minden területére kihat.

Az átöltözés nem külső, hanem belső változás. Az életünk alap­jai rendülnek meg, és az életünk mindenestül új alapra kerül. Ez azután meglátszik minden külső megnyilvánulásunkon.

Meglátszik-e? Ez a kérdés. Mielőtt most az úrasztalához jövünk, fontos, hogy őszinte bűnbánattal boruljunk oda a mi Urunk elé, és vizsgáljuk meg, hogy így van-e ez már nálunk. Vagy pedig mi is csak megtanultunk valamit, és a szívünk távol van az úrtól. Vagy talán nem vesszük észre, hogy az életünk egy-egy területén még nem ér­vényesül az Ő akarata. Nem a mi Atyánk akaratát cselekesszük, ha­nem a magunkét vagy a környezetünkét.

Éppen ezen lehet lemérni, hogy foltozgatunk-e még, vagy már átöltöztünk. Péter levelében olvassuk ezt az igét: „Többé ne embe­rek kívánságai szerint éljétek a testben hátralevő időt, hanem Is­ten akarata szerint" (iPéter 4,2).

Többé ne! Eddig a pogányok kívánságai, emberek kívánságai szerint éltünk, mostantól kezdve Isten akarata szerint éljünk. Így van-e vajon? Lehet, hogy a hitéletre vonatkozó kérdésekben csak­ugyan biblikusan gondolkozunk, esetleg cselekszünk, élünk is már. De például a házasságról teljesen úgy gondolkozunk, mint a világ. Istentől függetlenül. Vagy nagyon jól leméri azt, hogy életünk min­den területén érvényesül-e már Isten akarata, milyen programo­kat szoktunk készíteni a gyermekeinknek. Hogy telik el otthon a hétvége? A szabadidőnk felett Isten az Úr, vagy pedig az más, azt mi osztjuk be? Milyen módon lehet pénzhez jutni? Hogy jut be a pénz a lakásunkba? És mire költjük? Vagy ez nem tartozik Isten­re? Ehhez neki semmi köze? A pogányok kívánságai maradtak meg akkor ezen a területen. Milyen jelentősége van Isten igéjének a csa­lád életében? Az ige van-e a központban? De úgy, hogy ez meg is lát­szik. Elővesszük, hangzik, megbeszéljük, minden naphoz hozzátar­tozik. Vagy ez már túlzás? Többé ne emberek kívánságai szerint, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralevő időt. Vagy mindenütt úr az úr, vagy hazugság az ajkunkon, ha így nevezzük Őt. De Urunkká lehet, ha készek vagyunk szolgálni Őt. És ez nem ebből áll: Uram, Uram, hanem abból, hogy cselekedjük Atyánk akaratát.

2.

A másik, amit az ige határozottan állít, hogy ez a lelki átöltözés nem átmeneti változás, hanem végleges. Tehát nem olyan, mint amikor vasárnap felvesszük az ünneplő ruhát. Lehet, hogy már dél­ben le is vetjük, vagy nem is minden vasárnap vesszük fel. De nem abban megyünk be a munkahelyünkre hétköznap. Furcsa is lenne. Megkérdeznék, hogy ki halt meg. És meg kellene mondani: én, és é1 bennem a Krisztus. Hát hogy hangzana az? S mit szólnának? Leg­jobb az ünneplő ruhát is visszaakasztani a szekrénybe, azután majd legközelebb valami ünnepélyes alkalomra fölvenni.

A Krisztustól kapott tiszta ruha nem ünneplő ruha. Az olyan ruha, amit az újjászületett ember soha többé nem vet le. Mindig az marad rajta éjjel és nappal, otthon és az utcán, a gyülekezetben és a munkahelyén, egyedüllétében és a nyilvánosság előtt, vasár­nap és hétköznap, mindig. Sőt, nem is úgy viseli már, mint ruhát, hanem úgy, mint a bőrét. Összenőtt vele, egészen eggyé lett Krisz­tussal. A bőrünket nem szoktuk levetni, nem is lehet. Ezt mondja Jézus is: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek." (Jn 15,4). Ez a végleges és teljes egység ővele, ez az újjászületés ismérve. Ami ennél kevesebb, az valami módon foltozatás. Az átöltözés végle­ges és visszavonhatatlan. Teljes egység Ővele! Egészen levetettem a magam régi természetét, és véglegesen elfogadtam az övét.

Ezért van az, hogy az igazán hívő keresztyén ember mindig ugyanaz. Attól távol áll a képmutatás, az nem alakoskodik. Nem akar mutatni semmit. Az, aki hívővé lett, Krisztushoz hasonló. Vál­lalja Krisztust, ebből ez is következik. Nem akarja és nem is tudja titkolni ezt a nagy átöltözést. Majd megszokják így, mássá lett. Per­sze, hogy megjegyzik, szóvá teszik. Ott van Péter levelében is ez után a mondat után: „többé nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint", hogy majd „csodálkoznak, hogy nem futtok velük a kicsapongásnak ugyanabba az áradatába". Hát csodálkozzanak, azután jöjjenek velem együtt, mert ez az élet útja. De ha bizonyos vagyok abban, hogy ez a helyes, hogy nekik is erre van szükségük, hogy velük is így kedveltethetem meg, akkor nem szégyellem a Krisztus evangéliumát. Nem kérkedem az új ruhámmal, egyszerű­en vállalom, hordom csöndes örömmel és nagy-nagy hálával. Ter­mészetes lett, hogy ilyen lettem. Természetemmé vált a Krisztus természete. Az az indulat van bennem, amely Őbenne. Ő énben­nem, és én Őbenne.

Ebből az is következik, hogy vállalom azt az idegenséget, ami Jézust körülveszi ebben a világban. Főpapi imájában, búcsúzva ta­nítványaitól buzgón könyörgött mindnyájunkért, akik az Ő nevében hiszünk. És ott erre is gondolt a Megváltó. „Én a te igédet, Atyám, nékik adtam. És a világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók, aminthogy én sem e világból vagyok." (Jn 17,14). Aki végle­gesen felöltözte Krisztust, azzal könnyen megesik, hogy a világ gyű­löli. Ez vele jár, ezen nem kell csodálkozni. A keresztyének szolgá­latának egyik formája ebben a világban az, hogy szenvednek Krisz­tusért. De ezért a keresztyén nem gyűlöli a világot. Jézust a gyű­lölködő világ keresztre feszítette, és Ó ott, a kereszten is könyör­gött azokért, akik oda juttatták: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek." (Lk 23,34). Ez a krisztusi lel­kület. Vállalom az új ruhát, vállalom Krisztust, nem szégyellem, így is hirdetem, s így is szeretem azokat, akik Őt gyűlölik. Nem tudják még, hogy kit gyűlölnek. Ha megismerik, imádni fogják, és nem gyűlölni. De hogy megismerjék, ahhoz én is hozzájárulhatok azzal, hogy vállalom, és hogy hitelesen krisztusi az életem, hogy távol áll minden alakoskodás és gyávaság tőlem. Egyszerűen odaélem elé­jük Krisztust, mert ó énbennem, én Őbenne vagyok.

Nincs-e vajon itt is sok megbánnivalónk? Felöltöztük-e már Krisztust így? Nem kell itt majd a csöndben hosszan sorolnunk Urunknak, ha engedelmesek vagyunk, és igazán eléje állunk: Uram, hányszor megtagadtalak, letagadtalak, szégyelltelek, otthon hagy­talak, vagy szerettelek volna otthon hagyni. Hányszor kiderült, hogy nem téged viszlek magammal. Még mindig az én nagy énem, óem­berem uralkodik. Könyörülj rajtam, mert úgy szeretnék átöltözni, hogy az ne átmeneti, hanem végleges változást jelentsen.

3­

A harmadik, amit az igéből megtanulhatunk ebben az össze­függésben az, hogy ez a bizonyos átöltözés nem részleges, hanem teljes változás. Ezt azért fontos tudnunk, mert minden megtérő, hívő ember nagy kísértése az, hogy átmentsen valamit a régi éle­téből az újba. Sokszor ilyen magyarázattal: Hátha szükség lesz még rá. Ami teljesen nevetségesen hangzik annak, aki ismeri, hogy mi­ről is van itt szó, és mit kínál Jézus Krisztus. Olyan ez, mintha egy­két kedvenc ruhadarabunkat magunkon felejtenénk, hogy arra öl­tözzük fel a Krisztust. S ez az, ami nem megy. Minden, amit a régi­ből akarunk átmenteni, erőtlenné teszi az újat, és alkalmatlanok­ká tesz a szolgálatra. Mert itt már szolgálatról van szó. Itt nem a magunk üdvösségéről van már szó, hanem arról, hogy miután üd­vösséget kaptam, használhat-e Isten. Erre hívott el, szolgálatra. Is­ten semmit sem használhat a régi természetünkből.

Pál apostol vallomása rendkívül radikális itt. Amikor számba veszi, hogy mi-mindene van, és hogyan érkezett meg a Krisztussal való találkozáshoz, akkor ezt mondja: „Amik egykor nekem nyere­ségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítélem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus ismere­tének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem." (Fil 3,7-8). Na­gyon fontos, hogy mindenestől bűnnek ítéljük a magunk régi életét, amit Krisztus nélkül szereztünk és éltünk; azt mindenestől hiába valónak ítéljük, és így fogadjuk el Krisztus gazdagságát. Mert csak akkor leszünk szabadok.

Ez ilyeneket jelent: egy hívő ember eljut oda, hogy bűnnek ítéli a maga képmutatását, kapzsiságát, parázna gondolatait vagy tetteit. De a szíve mélyén nem ítéli igazán bűnnek p1. a nagy száját, vagy az ügyes diplomáciai érzékét, amivel olyan könnyen el lehet intézni néha kényes dolgokat. Vagy a behízelgő, megnyerő modorát, jó föl­lépését, amivel úgy leveszi lábáról az ellenfelet, hogy az csak utána eszmél, és akkor már nyert ügye van. Erre még szükség lehet, hát azért nem lehet mindent rossznak ítélni, amit még használhat az ember. Ez így igaz. A kérdés csak az, hogy az ember akarja hasz­nálni ezeket, vagy azt akarja az újjászületett ember, hogy Isten hasz­nálja őt mindenestől?! Istennek erre nincs szüksége, és semmit nem tud használni abból, akik régen voltunk!

Tudom, hogy ez sok nehéz kérdést vet föl. Itt van mindjárt Pál apostol. Ő írja ezt a „minden"-t többször egymás után. Hát hogyan van ez? Neki p1. nagy műveltsége volt. Olyan bibliai műveltsége, amit a kor nagy teológusánál, Gamálielnél szerzett. Most akkor az mind hiábavaló lett? Hát tudjuk, hogy nem lett hiábavaló. Használta a bibliaismeretét később is. Krisztus szolgálatában is. Hogy van ez ak­kor? Akkor mégsem igaz, hogy mindent kárnak és szemétnek ítélek?

De igaz! Mert amikor ő Jézus Krisztust megismerte, akkor mind­azt, amije volt, letette Jézus lábához. Az ismereteit is, a bibliaisme­retét is, és néhány évre visszavonult az arab sivatagba (a Galata le­vélből tudjuk), és az egész teológiáját átdolgozta, és csak azt vette vissza a régiekből, amiket Jézus visszaadott neki. Az összes többit kárnak és szemétnek ítélte. Csak azt használta, amit Jézus vissza­adott. Mint az ötezer ember megvendégelésénél: Odaadtak neki mindent, és amit Jézus megáldva visszaadott a tanítványoknak, azt hordták az embereknek, és azzal laktak jól. Mindent az Ő kezébe, tegyen vele, amit akar. Ha eldobja, eldobja, mást fog adni, de én semmit nem tartok meg magamnak.

Ismertem egy lelkipásztort, akinek az Isten különleges művé­szi tehetséget is adott. Ez az ember állandó feszültségben élt. Jó lelkész volt, buzgó, szorgalmas ember, de amikor a szolgálatot vé­gezte, alig várta, hogy vége legyen, és visszavonulhasson a műhe­lyébe. Amikor a műhelyében volt, mindig rossz lelkiismerettel al­kotott. Szép alkotások kerültek ki a kezéből. Azután egyszer újjá­született. Elmondta utólag, hogy azon az estén valahogy így imád­kozott: Uram, a tehetségemet tőled kaptam. De ma este az egész életemet visszaadom neked. Nem tudom, hogy akarod-e használni valamire ezt a tehetséget. Ha igen, mondd meg, mire és hogyan. Ha nem, kész vagyok az egészet visszaadni neked.

S mi volt a folytatás? Az, hogy ennek az embernek Isten egyre több lehetőséget készített a szolgálatra, egyre gazdagabb áldással kísérte a munkáját, egyre kevesebb ideje maradt volna egyébként is a művészetére, de nem is kívánta többé. Soha többé semmit nem alkotott.

Mikor ezt egyszer valakinek elmondtam, olyan őszintén kisza­ladt a száján egy nagy sóhajtás kíséretében: De kár! Csakugyan kár? Minek van értelme ezen a világon? A Szentírás szerint csak annak, amin Isten áldása megnyugszik. És Isten áldása csak azon nyug­szik meg, ami hitből és engedelmességből fakad. Én akarok alkot­ni valamit, vagy magamat egészen az úrnak szentelni, és Ő végez­ze a maga munkáját bennem és általam úgy, ahogy Ő jónak látja? Az övé minden képességem. Vagy az enyém? Akkor nem vagyok az övé. Ezt el kell dönteni egyszer!

Ez az átöltözés nem részleges, hanem teljes változást jelent. Vagy akkor nem jelent igazán változást. E felé a teljesség felé hí­vogat és terelget minket a mi Urunk. Mert itt már új mértékek ér­vényesek. Itt már az a mérce, hogy ami nem hitből van, az bűn. Nem az a bűn, ami mindenki szemében látványosan gonosztett. „Ami nem hitből van, az mind bűn." (Róm 14,23). Ez szigorúbb mérce. Itt nemcsak a közismert bűnök ítéltetnek meg, egy sor ár­tatlan dolog kikerül az ilyen ember életéből. Olyan, ami másnak szabad, ami másnak még kellemes, jó is. De ha én magamat egé­szen az úrnak szentelem, és Ő azt mondja: ez nem a te dolgod, ha mégis csinálom, vagy szeretném végezni, az bűn. És minden bűn tőle választ el, és ezt egyetlen szolgáló ember sem kívánja magá­nak, hogy bármi elválassza az Úrtól. A hitetlennek az természetes, a magát egészen át nem adott ember úgy megszokja, hogy hol az úrral van, hol nem. A szolgálatban ez elviselhetetlen, ha bárki a tisz­ta ruha meg közém jön. És ha bármi ilyen rongyot át akarok lopni a tiszta ruha alatt, az elválaszt tőle.

Nincs szüksége Istennek a képességeimre. Amit ó visszaad, amit megszentelve és megáldva ad, abból csodák lesznek, és akkor leszek boldog, ha merem azt vállalni, és csak azt vállalni. Ez az új embernek a mérhetetlen szabadsága és gazdagsága.

Olyan szép ez az énekszöveg, egyre jobban belevésődik a szí­vembe: Segíts engem „akaratodat tanulnom, útaidban járnom, oltalmad béfedezzen, kedvem kedved szerint légyen." (487,2). Ne­kem nincs tőled független kedvtelésem, Uram. Nem tudom, és nem akarom kedvemet lelni olyan dolgokban, amiket nem Te készítet­tél. Ez a teljes önátadás.

És ez nem valami szegényes, szürke, beszűkült, szánalomra mél­tó élet. Hogy mondja Pál? „Hogy a Krisztus gazdagságát megnyer­jem." Aki Krisztus gazdagságát kapta, és egyre teljesebben kapja, annak egyre könnyebb lesz minden mást szemétnek és kárnak ítélni. Ez úgy van, hogy Jézus ajándékkal jön, és az ajándékot csak akkor tudom elfogadni, ha szabad a kezem. Ha tele van a magam régi kincseivel, nem tudom elfogadni, maradok szegény. Ki kell szórni mindent a kezemből, hogy szabaddá váljak az ajándék szá­mára, és akkor Krisztus gazdagságát megnyerem.

Az átöltözés nem külső változás, hanem belső, nem átmeneti, hanem végleges, nem részleges, hanem teljes. Kell-e nekünk így is? Másként soha nem lesz a miénk Krisztus gazdagsága, másként nem tud használni Urunk. Az a békesség, az az erő, amiről Pál azt mondja: „Mindenre van erőm a Krisztusban" (Fil 4,13), az az öröm, amit Jézus ígér: „Az én örömömet adom néktek, hogy a ti örömö­tök beteljék", az a reménység, amit semmilyen csüggesztő körülmény nem halványíthat el, az az élet, amit Jézus nekünk hozott, az csak így lesz a miénk. El tudjuk-e mondani őszintén: Magamat egészen néked szentelem: Kegyelmes oltalmad legyen mellettem, Szentlelked és igéd legyen vezérem. 468,9 ének

Bocsáss meg, Atyánk, hogy sokszor mi is csak szánkkal közele­dünk hozzád, de a szívünk távol marad tőled. Bocsásd meg, ha csak életünk egynémely területén érvényesül úgy-ahogy a te akaratod,

de sok mindent megőriztünk a magunk hatalmában. Bocsásd meg, ha külön akaratunk van még, és sokszor a magunk akaratára kér­jük szentesítő áldásodat. Gyógyíts ki ebből a vakságból.

Kérünk, bocsásd meg, ha sokszor szégyellünk téged, igyekszünk otthon hagyni, vagy itt a templomban, és csodálkozunk, hogy meny­nyi baj származik abból, hogy a hétköznapjainkat nélküled akarjuk élni. Bocsásd meg, ha sok mindent szeretnénk átmenteni a régi éle­tünkből.

Kérünk, szabadíts meg ettől a téveszmétől, hogy van valami jó a nélküled töltött életünkben. Segíts el oda, hogy világosan lássuk: Nincs énbennem, azaz a testemben semmi jó. De minden jó ado­mány és tökéletes ajándék felülről való, és ilyeneket kínálsz ne­künk. Ezek előtt szeretnénk most kitárni magunkat.

Készek vagyunk kárnak és szemétnek ítélni mindent, ami miatt nem tudtuk eddig is elfogadni Krisztus gazdagságát. Segíts, Urunk, hogy itt hagyjunk most az úrasztalánál minden kacatot. Hadd tud­juk magunkat egészen megüresíteni, és egészen beteljesedni veled, magunkat egészen neked szentelni, Szentlelked és igéd legyen ve­zérünk.

Bocsásd meg azokat az éveket, amiket a pogányok kívánságai szerint töltünk el. A testben hátralevő időt a te akaratod szerint akar­juk élni. Legyen segítségünkre ebben a te Lelked.

Kérünk, hogy túljussunk a vágyakozáson, megszabaduljunk az uram, uramozástól, és tudjuk örömmel cselekedni akaratodat.

 Ámen. 1984. február 26.

Hogyan lehet átöltözni?

Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és go­nosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint va­lóságos igazságban és szentségben teremtetett. Ef 4,22-24

Édesatyánk, olyan jó, hogy te pontosan tudod, hogy milyen bú és milyen kín gyötör. Köszönjük, hogy a gyógyszert is kínálod min­den szenvedésünkre, és a szabadulást is minden betegségünkre. Áldunk, hogy szavad ír és gyógyító erő. Magasztalunk igédért, aminek ma is teremtő hatalma van. Kö­szönjük, hogy sokszor beleszóltál már az életünkbe. Bocsásd meg, hogy sokszor nem vettük komolyan szavadat. Szeretnénk most megnyitni előtted egész lényünket, és legyen szavad gyógyító erő. Azt kérjük tőled, úr Jézus, amit az a százados ott, Kapernaum­ban: Csak szólj egy szót, és meggyógyul a te szolgád. Ámen.

Folytassuk a vasárnapi igehirdetés tanulmányozását és az akkor elhangzottakat. Annál is inkább, mert sokunkban több kérdést ve­tett fel ez az ige és igehirdetés. Egész sor kérdésről fújta le a port Isten igéje, amik ott vannak bennünk, és nincs rá feleletünk, hor­dozzuk megoldatlanul ezeket.

Azt láttuk a vasárnapi igében, hogy Jézus Krisztus nem foltoz­gatni akarja az életünket, hanem egészen újat akar adni. Sőt, nem is lehet kifoltozni a régi életünket azzal az újjal, amit hozott, mert ahogy Ő mondja, csak szakadás lesz, még nehezebb helyzetbe ke­rül az, aki nem akarja egészen elfogadni az új életet tőle, csak a ré­git akarja foltozni.

Ő azt javasolja, hogy vetkőzzük le mindenestől a magunk régi életét, és öltözzük fel az újat. Valahogy így, ahogy itt az Efézusi le­vélben Pál apostol ezt szépen kifejti.

1. Miért van olyan sok meg nem hallgatott imádság?

Ez az igei tanítás mutatja, hogy miért van olyan sok meg nem hallgatott imádság az életünkben, vagy azoknak az életében, akik emiatt panaszkodnak. Elég gyakran lehet hallani, hogy csendes rosszallással vagy hangos lázadással panaszolják vallásos emberek, hogy Isten nem hallgatja meg imádságukat. Ebből azután külön­böző következtetéseket vonnak le. A legtöbben azt, hogy nem is ér­demes imádkozni. Némelyek azt, hogy talán nincs is az égben, aki meghallgatná. Még Isten létét is, de a szeretetét mindenképpen kétségbe vonják. A meg nem hallgatott imádság azt jelenti, hogy az ég messze van, az Isten nagyot hall, vagy nem szerető Atyánk, mert íme, hiába kértem tőle, nem adta meg. - A meg nem hallgatott imádság a legtöbb esetben csak folt lett volna. És mivel foltozgatni nem hajlandó Isten az életünket, ezért nem hallgatja meg ezeket az imádságokat.

Mit jelent ez? Ha megpróbálnánk összegyűjteni azt a néhány mondatot, ami a legtöbbször elhangzik azoknak az ajkán, akik azt imádságnak gondolják, akkor azt hiszem, hogy egészen szűk pél­datárunk lenne. A leggyakrabban elhangzó mondat talán ez: Jaj, Istenkém, segíts meg! Vagy ha az eleje elmarad is, mindenképpen ez: Segíts meg! És igen kevesen gondolunk arra, hogy: miben se­gítsen meg?

Ezt mondja a Szentírás: Ami hitből nincs, bűn az. Az Isten nél­kül élő ember nem hitből hozza a döntéseit, nem hitből kezdi el az akcióit. Az egész életére ez a jellemző, hogy nem hitből van. Ebben segítse meg Isten? Amivel a saját romlására is tör, meg amivel Is­ten ellen is lázad? Ehhez kér segítséget? Ha pusztán a logika tör­vényszerűsége alapján gondolkozunk, akkor azt kell mondanunk, hogy lehetetlenség, hogy olyan imádságokat meghallgasson Isten, amikor valaki vele dacolva, Őnélküle akar valamit, és ahhoz kéri az ó segítségét. Ez teljes képtelenség.

Nagyon sok ilyen úgynevezett imádság hangzik (mert ez nem érdemli meg ezt az elnevezést), amikor a magam elgondolásaihoz kérem Isten segítségét: Istenem, segíts meg! Az indulásnál nem kér­deztem: Uram, mi a te akaratod? Nem is érdekel. Jobb is, ha nem mondja meg, mert úgysem azt tenném. Nagyon jól tudom, hogy mit akarok - szokták mondani a határozottabbak. Vagy úsznak az árral a kevésbé határozottak, és ha valami baj van, megakadnak, vagy nagyon késik az, hogy céljukat elérjék, akkor Istent is bele akarják rántani ebbe az ügybe, ebbe az Isten nélküli, istentelen ügy­be, hogy jöjjön, segítsen meg. És amikor Isten nem teljesíti ezeket a kéréseket, akkor csodálkozunk, vagy fel vagyunk háborodva.

Milyen imádságokra nézve ígéri Isten, hogy biztosan meghall­gatja? „Amit kérünk az Ő akarata szerint, meglesz az nékünk." De honnan tudja az ember, hogy mi Isten akarata? Éppen itt fordul meg a dolog. Isten nélkül nem tudhatja egy ember sem, hogy mi Isten akarata. Csak akiben Isten Szentlelke van, sőt, aki engedel­meskedni akar tudatosan Isten Szentlelkének, azt a Lélek elvezeti oda, hogy felismerje mindig Isten akaratát, és akkor már ahhoz kéri az Ő áldását, az Ő segítségét. Ezután sorozatosan meghallga­tott imádságai lesznek.

Nincs ebben semmi véletlenszerű és semmi érthetetlen. Biztos ígéretek vannak erre, és Isten világában rend van. De amikor folt­nak akarom használni az imádságot, és foltoztatni akarom Isten­nél az életemet: addig nagyon szépen összeállítottam, kiszabtam, nagyjából összeférceltem, itt valami eltérés van, azt hamar hozd helyre! - Nem hozza helyre. Nemcsak a szabásnál, már előtte, már a minta kiválasztásánál Őt kell kérdezni. Ha őt kérdezem: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, - benne lesz az egész ügyben, az egész életemben, megszenteli az egészet, átjár engem, átjárja a dol­gaimat, és tenni fogom az Ő akaratát, örülni fogok az Ő akaratá­nak, egyet fogok akarni vele, és eközben leszek egyre inkább Isten gyermeke. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. És meghallgatott imádságokkal lesz kikövezve az utam. Mert kezdettől fogva megbeszéltük. Amikor azonban csak foltnak akarja használni valaki az imádságot, akkor meg nem hallgatott imádságok lesznek

életében.

Amikor foltoztatni akarunk Istennel, akkor mi vagyunk a cse­lekvés alanya. Akkor mi akarunk elvégeztetni valamit vele. Ha meg átöltözésről van szó, - ó, de sokan tudjuk ezt -, akkor ő vetkőztet minket, és azután öltöztet fel. Akkor Ő a cselekvésnek az alanya. És a szent Istenhez csak ez méltó. Istent én nem használhatom a magam alkalmazottjaként. Ez istenkáromlás. Még ha imádságnak nevezett szövegekkel próbálkozom, akkor is istenkáromlás. És ha Istennel foltoztatni akarom a magam életét, akkor az imádságnak nevezett szöveg nem imádság. De ha így állok elé: Uram, nem tu­dom, hogy itt mit kell csinálni, te tudod, én hiszem, hogy ezt meg­érthetem, csak a te akaratod jó úgyis, sokkal jobb, mint az enyém. Legyen meg a te akaratod. Ha ezzel kezdődik és ezzel végződik az imádság, akkor Isten világosságot ad, megtanít imádkozni. Akkor azt az imádságot már nem én mondom, hanem azt mondja a Szentírás, hogy a Lélek az, aki kiáltja bennem: Abbá, Atyám! Az Ő Szentlelke, akinek magamat kiszolgáltattam, akire magam rábíz­tam, ó adja a szívembe és a számba az imádságot. És jön rá az is­teni visszhang, a meghallgatás. Sőt a legtöbbször azt éljük át, amit szintén az Efézusi levélben ír az apostol, hogy Isten feljebb meg­hallgat, mint ahogy mi azt hinni és elgondolni tudjuk. De csak így, hogy egészen rábíztam magam, teljesen megnyitottam magam, bízom benne, azt akarom, hogy úgy legyen, ahogy Ő akarja.

A Róma 12,1-2 versét gyakran szoktuk idézni. De most ebben az összefüggésben nagyon fontos ott a sorrend. Az így kezdődik: „Szánjátok oda a ti testeteket Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat a világhoz, ha­nem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megtudjá­tok, mi az Istennek kedves, jó és tökéletes akarata."

Isten akaratát időnként szeretné tudni a vallásos ember is, s csodálkozik, hogy nem érti, nem tudja. Nem felel Isten. Mert mind­az, amit mond az ige, kimarad az életünkből. Szánjam oda a ma­gam testét is áldozatul az Istennek istentiszteletként. Az egész éle­temet járja át az Ő Szentlelke, és minden, amit csinálok, az Ő di­csőségére legyen, függetlenül attól, hogy most szükségem van a tanácsára, vagy nincs. És ne a világ sémája szerint gondolkozzam és éljek. A séma szó van itt a 2. versben. Ne szabjam magam a vi­lághoz, hanem Őhozzá. És akkor meg fogom tudni, hogy mi az Ő akarata.

Akkor fogok tudni az Ő akarata szerint imádkozni, és akkor meghallgatott imádságokkal lesz tele az életem. De ezt meg kell előznie ennek. Ha csak foltnak akarom az imádságot, nem hall­gatja meg. Ha az egész életemet odaadom, akkor imaéletemet is Ő hatja át, Ő vezérli, és Ő felel az imádságaimra.

2. Mikor és miértfoltoz néha Isten?

A másik, amire csak röviden utaltam vasárnap, hogy mégis­csak van olyan, hogy Isten néha hajlandó foltozni az életünket. Ez különös tapasztalat. Kerestem az okát és célját. Az okát abban ta­láltam meg, hogy Ő irgalmas Atyánk. A célját meg abban, hogy azért hajlandó olykor kifoltozni az életünket, hogy azután elfogad­hassuk tőle az újat.

Mit jelent az, hogy Ő hajlandó néha foltot tenni az életünk­re? Azt, hogy felgyógyít egy súlyos betegségből. Azt, hogy meg­hallgatja a benne igazán nem hívő ember kiáltását is sokszor. Azt, hogy megőrzi az életünket egy váratlan balesetben. Nagyon sok­szor a még igazán nem hívő csak utólag eszmél: Isten tartott meg ott engem.

Sajnos, sokszor csak üres szólamként mondjuk ezt, hogy Isten csodája volt, pedig ez boldog hitvallás lehetne az ajkunkon. Mert nagyon sokszor Isten csodája az, hogy megmenekültünk. Sokan Isten csodájaként ülhetnek ma este itt. És ezért nekünk magasz­talnunk szabad Őt. De amikor ezt még valaki nem érti, nem látja igazán, csak mondja, az akkor is úgy van. Isten sokszor megmu­tatja a maga szabadító, oltalmazó, gondviselő szeretetét akkor is, ha azt csak alkalmi foltnak kérjük, vagy úgy van rá szükségünk. Egyszerűen azért, mert ó ilyen. Mert Ő maga a szeretet, mert Ő irgalmas Atya.

De mindig azért, hogy ezzel az irgalmasságával is keressen min­ket. Különös látni olyan emberek életében Isten kereső szeretetét, akik azután már átadták az életüket neki, akik igazán újjászület­tek, és igazán hisznek benne, hogyan kereste jóságával és próbái­val, és azokkal, akiket küldött hozzájuk. Olyan sokszor boldogan mondják el ezek az emberek, hogy három, négy, öt ismerősüktől is hallották már évek alatt ugyanazt, csak egyikre sem figyeltek oda. Most az utolsónál értették meg, hogy Isten szereti őket, és megbo­csátotta bűneiket. Isten keresése ez.

És erre nézve mondja a Római levél 2. részében az apostol: „Az Isten hosszútűrését meg ne vesd, mert Isten hosszútűrése téged megtérésre indít." Tehát ezek az alkalmi csodák, ezek az isteni ir­galomnak a foltjai, ezek minket megtérésre indítanak. Ezeket so­hasem önmagukban kell csak szemlélni. Nagyon sok ember el is felejti ezeket azután. Micsoda fogadalmak születnek egy-egy mű­tőasztalon, fogságban, harctéren! És elfújja a szél őket. De nagyon sokaknál Isten mégis beépíti ezeket a maga mentő munkájába. Valaki így mondta egyszer egy életveszélyes, súlyos baleset után, évekre rá, amikor már hitre jutott: Most már tudom, hogy Isten azért tartotta meg akkor az életemet, hogy életet ajándékozzon ne­kem. És ez minden esetben így van. Azért van ott fölöttünk az Ő óvó keze akkor is, amikor még tőle távol vagyunk, hogy a végén életet ajándékozhasson nekünk. „Az Isten hosszútűrése téged meg­térésre indít."

3. Mit tegyen az, aki szeretne átöltözni?

Az utolsó kérdés, amit valaki konkrétan így tett fel: Mit tegyen az, aki szeretne átöltözni, aki eljut oda, hogy én tényleg foltoz­gattam eddig. Azt hittem, hogy ez a keresztyénség, ez rendjén va­ló. Most már látom, hogy folt hátán folt, és alatta vannak az én ron­gyaim. Nem történt újjászületés az életemben, de szeretném. Mit tegyek?

Tudjuk mi ennek a részleteit legtöbben. De jó, ha egyszer vilá­gosan elénk áll az igének ez a tanítása. Úgy, hogy mi is belenéz­hessünk ebbe a tükörbe, meg úgy, hogy másoknak is elmondhas­suk ezt az örömhírt. Mit tegyek?

Az bizonyos, hogy nem mi szüljük újjá magunkat. Mint ahogy egyikünk sem szülte meg saját magát. Isten Szentlelke szül mind­nyájunkat újjá. De mégis jogos ez a kérdés: Mit tegyek?

Ha egészen röviden szeretném az ige feleletét elmondani, ak­kor azt mondanám: először is el kell jutnia az embernek oda, hogy mindenestől bűnösnek látja magát, meglátja magát olyannak, ami­lyen a valóságban. Ez a mi legnagyobb bajunk, hogy hosszú ideig nem látjuk magunkat olyannak. Mindig olyannak látjuk, amilyenek szeretnénk lenni, vagy amilyennek képzeljük magunkat. Meglátom magamat olyannak, amilyen vagyok. Azután megvallom Istennek, hogy én ilyen vagyok. Ezt ki kell mondani, meg kell vallani. Ez az élet első bűnvallása. Azután komolyan veszem azt, hogy engem Is­ten így szeret, amilyen vagyok, ilyen mocskosan, és Jézus Krisztu­sért minden bűnömet megbocsátotta, akkor, ott, nagypénteken. Nem kell könyörögnöm bűnbocsánatért. Akkor nekem minden bű­nömet megbocsátotta. Hogy ez most tudatosodott bennem, és ezt komolyan veszem, annak a jele, hogy megköszönöm. És hálából neki akarok élni. El is kezdem. Most mindjárt. Mit jelent ez? Azt, hogy engedelmeskedem neki. Tehát elfogadom magamat olyannak, ami­lyen vagyok, megvallom Istennek, hogy ilyen vagyok, megköszönöm, hogy megbocsátotta minden bűnömet Jézusért, és hálából az éle­tem minden területén néki akarok élni. És ezt el is kezdem tüstént.

Ha még egyszerűbben akarnám mondani, akkor azt mondanám, hogy Jézus Krisztust kell befogadni. Ezt Ő maga mondta egyéb­ként, hogy aki Őt befogadja, annak hatalmat ad, hogy Isten fiává legyen. Őt kell befogadni. Csak hát ehhez mégis vezet egy bizonyos út. Rá kell jönnöm, hogy rászorulok arra, hogy őt befogadjam, mert nélküle nincs életem. Őt befogadni azt jelenti, hogy hiszem, hogy megbocsáttattak a bűneim. És ha Őt befogadtam, attól kezdve vele együtt járok, mégpedig úgy, hogy Ő irányít engem, és nem én aka­rom Őt dirigálni. Tehát neki engedelmes életet élek. Ez is ugyan­az, csak egy szóba minden belefér: Befogadni Jézus Krisztust.

Ha pedig nem ilyen röviden, hanem egészen részletesen akarja valaki hallani, akkor legjobb, ha a Filippi levél 3. részét elolvassa, mert Pál apostol ott egész részletességgel leírja, hogyan történt az ő esetében. A Filippi levél 3,3-13 verseit elolvasom.

„Mert mi vagyunk a körülmetélkedés, akik lélekben szolgálunk Istennek, és Krisztus Jézusban dicsekszünk, és nem a testben bi­zakodunk. Jóllehet nekem van bizakodásom test szerint is. Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább. Körülmetél­tettem nyolcadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, a törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. De amik egykor nekem nyere­ségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak fe­lette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus is­meretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagy­tam, és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. És talál­tassam Őbenne, mint akinek nincsen igazságom a törvényből, de van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazsá­gom a hit alapján. Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az O szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lé­vén az Ő halálához; ha valami módon eljuthatnék a halottak fel­támadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tö­kéletes volnék, hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: azokat, amik a hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban felülről való elhívása jutalmára."

Aki egy kicsit ismeri a kort, az tudja, hogy Pál itt olyan erkölcsi bizonyítványt állít ki magáról az első 3-4 versben, amivel nem min­denki dicsekedhetett akkor sem. Makulátlan, minden pontos. Szár­mazás, vallás, vallásos buzgóság, iskolai végzettség, képzettség, a körök, amikben otthonosan mozog, ambíciói, célkitűzései, - ami akkor szuper volt, az mind megvan benne. Ezért mondja, hogy ha testben bizakodnék, mindenkinél jobban dicsekedhetnék. De ezt mondja: nem testben bizakodom. Amikor Krisztus gazdagságát megismertem, rájöttem, hogy mindez semmit nem ér. Mert lehet, hogy ezeknek az emberek előtt van bizonyos tekintélyük és sú­lyuk, de Isten előtt erre nem hivatkozhatom. Hogy ki volt az édes­apám, hogy a farizeusok felekezetéhez tartozom, hogy ott nőttem fel a legbuzgóbb törvény tanulmányozásánál. Erre az angyalok a vállukat vonják: Na és? Ezzel Isten előtt semmire sem megyek.

Hát kire lehet hivatkozni, hogy Isten egyáltalán szóba álljon va­lakivel? „Nincsen senkiben, másban üdvösség, és nem adatott az em­berek közt, az ég alatt más név, amely által megtartatunk," csak a Jézus Krisztusé. Krisztushoz pedig semmi közöm nem volt. Ami­kor lett, amikor megismertem Jézust, akkor jöttem rá, hogy min­den fölösleges. Nem rossz dolgok ezek. Nem ártalmas, nem káros, csak Isten előtt nincs értéke. Isten előtt Krisztusnak van értéke, meg annak, amit Ő kínál. És mivel én Isten előtt szeretnék megállni, ezért örömmel elfogadom mindazt, amit Krisztus kínál. Az viszont kiszo­rította ezeket az életemből, s nem sajnálom.

Háromszor hangzik el egymás után ez: minden... A Krisztusért - mindent kárnak és szemétnek. Ez hiányzik azoknak a hívő embe­reknek az életéből, akik erőlködnek, vergődnek erőtlenül, örömte­lenül, merő nyavalygás az életük, hogy nem mindent ítélnek kár­nak és szemétnek. A múltamat, a neveltetésemet, amit tölcsérrel töltöttek a fejembe gyermekkoromban, amiért a szüleim drága pénzt fizettek, aminek mindenki más előtt becsülete van. Az Isten szem­pontjából mindezt kárnak ítélem. A jó tulajdonságaimat is? Azokat is. Az új ruha alatt ott rejtegeti sok ember a maga rongyait, vagy újra és újra vissza akarja venni. Nem merjük mindenre azt mon­dani, hogy bűn. Nem adunk igazat az igének abban, hogy nincsen énbennem, azaz a testemben, semmi jó. Semmi jó! Sem a gondo­lataim, sem az erkölcsiségem, sem az, hogy egy életen át nagyokat nem hazudtam, és látványosan nem csaltam meg a páromat. Nincs bennem jó. Amikor ide eljut valaki, akkor lesz szabad arra, hogy a Krisztus gazdagságát befogadja. És ettől kezdve igyekszik célegye­nest előre. Pályán van. Nem lesz hőbb vágya, mint amit énekel­tünk: Egy vágyat adj nekem, hogy halljam és kövessem szent igaz­ságodat. És ez az igazság tölti be és fémjelzi az ilyen embert telje­sen. Nincs énnekem saját igazságom - mondja Pál. Mi ebben me­gyünk tönkre, ebben vérzünk el, hogy mindig a saját igazságun­kért harcolunk. Istennel szemben nincs igazam soha. Olyan hely­zetet nem lehet elképzelni, hogy Istennel szemben igazam lenne. Mindig neki van igaza velem szemben. De van igazságom a Krisz­tusban való hit által. Istentől kapott igazságom a hit alapján, mert nekem tulajdonítja Krisztus igazságát.

Ez az, amit megmagyarázni nem lehet. Teljesen érthetetlen. Ami ellen a jogászok tiltakoznak mindig. Mert ez a kegyelemnek a tette, hogy Isten nekem tulajdonítja Jézus igazságát, és neki tulaj­donítja az én bűneimet. Abba halt bele a kereszten. Egy ilyen cso­dálatos cserét hajtott végre Isten. Jónak látta ezt. Ha én ezt hi­szem, igaz vagyok Isten előtt. Minden az enyém. „Minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig az Istené."

Így kezdődik ez az átöltözés, hogy eljutok oda, hogy nincs igaz­ságom. Semmi nem jó, ami bennem van. Minden ruhadarabom levetem. Isten előtt teljesen pucéran állok. Engedem, hogy Ő öl­töztessen fel. És attól kezdve Ő tartja rendben a ruhámat. Hozzá megyek újra és újra megtisztulni, mert beszennyezem az új ruhát is. De Ő megtisztítja. És célegyenest igyekszem előre. Nem mon­dom, hogy már elértem. Nem vagyok makulátlan. Nem fogom még a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem. És ez a biztosíté­ka annak, hogy befutok a célba. Ezzel a biztonsággal, bizonyosság­gal és békességgel élem le az életemet, ha ezer küzdelem és csapás között, akkor is. Ez jellemzi az újjászületett embert. Ez jellemez-e minket is?

Az első válasz tehát az volt, hogy a sok meg nem hallgatott imád­ságnak az az oka, hogy foltnak akarjuk használni ezeket. Isten eze­ket nem hallgatja meg. Csak ha egészen átadom az életemet, és ak­kor úgy imádkozom, az Ő akarata szerint.

A második, hogy mégiscsak ad Isten olykor foltot, mert irgal­mas, de mindig azért segít rajtunk alkalmakként, hogy elfogadjuk az Ő igazi segítségét.

És a harmadik kérdésünkre az volt a válasz: úgy lehet átöltözni, hogy hajlandó vagyok mindent levetni, ami velem született, amit magamra aggattam, amit rám aggattak, és mindent elfogadni, amit Krisztus kínál. Azután így szolgálni neki.

Édesatyánk, úgy szeretnénk, ha nemcsak beszélnénk most er­ről, és nemcsak elmélkednénk, hanem Szentlelkeddel megmutat­nád, hogy mi az, amit le kell vetnünk, meggyőznél arról, hogy Krisz­tus igazsága a miénk is, és nincsen senkiben másban üdvösség szá­munkra sem, nincs semmilyen más érvényes igazság előtted, a mi esetünkben sem, csak az Ő igazsága. Köszönjük, hogy kész vagy nekünk tulajdonítani Krisztus igaz­ságát. Kérünk, hadd történjék meg ez a csoda sokunk életében, ez a fordulat, ez a megszületés. Hadd tudjunk új emberekként szolgálni neked. Kérünk, erősíts meg igyekezetünkben. Szeretnénk valóban cél­egyenest haladni. Olyan sok vargabetű tarkítja életutunkat. Olyan sokszor csak álldogálunk, és nézünk utánad, úr Jézus, és lemara­dunk tőled. Azután erőtlenné válunk. Szeretnénk engedni kedves hívásodnak: Kövess engem! Szeretnénk lépegetni utánad, növeked­ni hitben, a kegyelemben és a te ismeretedben. Növekedni a bűn­bánatban és az engedelmességben. Szeretnénk, ha a Lélek gyümölcsei teremnének gazdagon az életünkben. Szeretnénk Szentlelked vezetése szerint járni minden­ben úgy, mint akik Istennek fiai. Segíts el ide minket, és újíts meg ebben a kegyelemben. 

Ámen. 1984. február 16.